Ó, de...

Ó, de...

Átirat József Attila Óda című versének részletéből, keverve Kosztolányi Már néha gondolok a szerelemre című versével.

Itt ülök hullámzó ágyikómban.

A muló nyár

zörgő vihara, mint egy borús

zenekar dallama, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami nem is volt,

a fej lehajlott és megholt

a szív.

Ó, de éledj, te balga,

ébredj már tudatra:

ami nem volt, nem is lesz.

Te pedig jössz majd,

látom fakadni fogaidon a kacajt.

Aztán komoly kisfiúvá bújsz,

úgy is enyém vagy:

éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.

Széttekintesz, és szobánkba csönd lesz.

Hát várok.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Mert szeretlek,

mint mélyüket a hallgatag vermek.

Verd meg

százszor, ezerszer a lelkem.

A tiéd.

Paradoxon

Paradoxon (a szerelemfüggőségre)

Egyszer leszokok
És leszopok
Egy bodorfejű szerelmet…

…

Ha te azt akarod.

Csibészek

Csibészek

Sós kis csibészek
Csiklandozzák szempillámat:
Egy pillanat,
S ki is szöknek.
Rögvest
Kart karba öltenek:
Zokogok már,
Hiába zavarom,
Őket..
Nem akarom,
De mégis…
Hej, ti csibész könnyek.

Hiszti

Hiszti

Csöppen a csöpp kis könnycsepp.
Talán semmi sem lesz könnyebb,
De távozik a felesleges
Nátrium.
Át birom
Vészelni a legrosszabbat is:
Erős vagyok.
De nem akarok
Halkan tűrni.
Ha dugsz, sikítok,
Ha versz, kibírok
Ezer pofont is.
De engedj ordítani,
Hisztérikusan zokogni,
Hogy onthassam könnyeim,
Ha fáj itt benn.

Elveszteni

De ha elvesztem önmagam érted, azt vesztem el, akit szeretsz...

.

.

...

Más

Olyan jó lenne egy kicsit önmagamon túl látni...




.
.
.

Alkímia

Alkímia

Tenyerem csapom:

Magam transzmutálom

A szívedbe,

De helyén a Bölcsek Köve vár.

Meg is szerzem talán,

S alkímiám fölerősítem:

Örökre beléd vésem

Transzmutációs köreimet.

Drága homonculus-szerelmem,

Kinek minden sebe begyógyul...

Ajkamra tódul

Ezer bocsánatkérő szó.

Többé nem sebezlek.

Nem hallom

és akkor elkezded mondani, hogy papi már megint rosszul volt éjjel, nagyon fulladt, a doki is kiment... többet nem is hallok, mert berakom a fülhallgatót és a zene szép lassan nyomja el azt, amit mondasz. így ni, így már minden rendben van. nem kell arra gondolni, hogy vajon ki mikor fog itt hagyni, nem kezdek el bánkódni, hogy miért nem töltök mindenkivel több időt, és legfőképpen nem kell azokra gondolni, akik már nincsenek. nem kell emlékezni, hogy valamikor volt, valamikor gombokkal boltosat játszottunk, és aztán egyszer csak megszűnt, és a szokásos, ami ilyenkor mindig előttem van: soha többé nem fog már a megszokott karosszékében ülni, sőt,  igazából a szék helyén most már a hűtő van, mellette meg nem a kis asztalka, hanem a tűzhely. pedig azért nem volt olyan rég. de elmúlt. már nem kellene ilyenekkel foglalkozni. egyébként sem kellene megijedni a veszteségektől. sírni pláne nem kellene. nem sírni. sírni...

Nyár

Nyár

Szép az ősz, és szépek leszünk

mi is, ha majd emlékezünk

a nyárra, ami úgyis múlik,

és ha majd a levél hullik,

előkotorjuk a régi napfényt.

Szép az ősz, és szépek lesznek

emlékeink, ha elvesznek

majd a tél puha leple alatt,

miközben lelkünkben marad

a titkon kihalászott nyár.

Sose fáj.

Csak elfut.

Légió

Légió
(Légiós küldetés a sivatagban, avagy az élet, ketten vállvetve)

Homok ragadt a fogamba.

Piszkáld ki,

a haragra

most nincs időnk!

Szólj, ha kész vagy,

ígérem,

nem harapom le ujjad,

esetleg megrágcsálom,

ahogy az idő is tenné.

Most lóduljunk,

előre,

hopp de hajj,

meg ne halj,

vagy megöllek,

te csálélelkű

kópé!

Ojvé,

ott szalad!

Lődd, a vad

elszökik,

megbökik

valagunk,

ha nem haladunk!

Puff-puff,

ukmukfukk

legyőzted,

begyűrted

a homokba

az ellent!

Pezsgőt!

Várj, homok ült a szemedbe!

Kiszedem,

s ha tehetem

csókot adok.

Így ni, kész vagy,

bár közben

leharaptad az ujjam,

pedig ígérted, hogy nem.

De én mégsem haragszom rád.