Nem szándékozom irodalomórát tartani, a "legfontosabb adatokat" úgyis mindenki tudja róla. Én személy szerint egyébként is a Nyugatosok felé húzok, ha magyar irodalomról van szó, de Kosztolányi különösen a szívembe fészkelte magát. Soha nem tudtam igazán megmagyarázni, hogy mivel. Olyan emberi, olyan furcsa, olyan szeretni való... Mindig magamra tudtam ismerni benne, és lelkesen kezdtem gyűjteni és olvasni az általa vagy róla írt könyveket (jelenleg ezek a kötetek trónolnak az ágyam feletti polcon).
A Duna TV tematikus nappal és emlékműsorral tisztelgett a költő előtt, a műsorok között Kosztolányi-versek hangzottak el, délután a Lidike című novellája került felolvasásra, ami után Tarján Tamás, Károlyi Csaba és Réz Pál beszélgettek Kosztolányi novellisztikájáról.
Este kilenctől levetítették a Kanári című tévéfilmet, amit az azonos című Kosztolányi-dráma alapján Cselényi László rendezett.
Éjjel 22:35-től kezdődött az igazi érdekesség: Kosztolányi Dezső címmel egy kis visszaemlékezés, melyben irodalmi klasszikusok meséltek a költőről. A továbbiakban az általuk elmondottakat szeretném röviden összefoglalni:
Az első vallomást Lányi Heddától, Kosztolányi első nagy szerelmétől és csalódásától hallhattuk. (Szerintem bravúros fogás volt, hogy az ő beszámolója került a kisfilm elejére, mivel mind közül ez volt a legszemélyesebb, megalapozta az érdeklődés fennmaradását.) Hedda (Hedvig) mindössze tizenhárom éves volt, amikor megismerkedett a már huszonkét éves, verseit publikáló Kosztolányival. A riport során egy kedves, idős nénit láttunk, aki fiatalkori szerelmének kibontakozására és (félreértésekkel teli) végre emlékezik vissza. Először elmesélte, hogyan találkoztak először, mennyire meg volt illetődve, majd mikor a költő szerelmet vallott neki ("és azt a csodát mondta, hogy szerelmes belém"), összezavarodott, hiszen neki addig Csáth Géza (eredeti nevén Brenner József, Kosztolányi unokatestvére) tetszett. Mégis egyre közelebb került a költőhöz, leveleket váltottak, Kosztolányi egyre többet utazott hozzá Szabadkára, hozzá, a Fecskelányhoz (aki számomra is mindig olyan szimpatikus volt és a naplóját olvasva nem egyszer lábadt könnybe a szemem). A szerelemnek nagy csalódás lett a vége. Hedda visszaemlékezése szerint Mariska (Kosztolányi csúnya, vénlány testvére, akiről az író később Pacsirta alakját mintázta) feketítette be: azt írta az épp külföldön tartózkodó költőnek, hogy sürgősen menjen haza, mert Hedda megcsalja. A hírre Kosztolányi rögtön felkereste a Lányi családot ("betört hozzánk a házba" - emlékezik Hedda), és elmondta az apának, hogy mit tett vele a lány. A tehetetlen Hedda pedig (saját bevallása szerint) amíg fel nem nőtt, tényleg bűntudatot érzett, pedig csak egy "fiú kísérgetett, egy diák egy diáklányt", tehát szó sem volt megcsalásról. Az elszakadás után a lány folytatta a napló- és versírást, hiszen egy költői léleknek mindig jól jön egy nagy csalódás, a szenvedés, így Didének is jól jött ez a nagy bánat és életének talán első igazi csalódása.
A szerelmi visszaemlékezés után szintén egy személyes hangvételű beszámoló következett, nem mástól, mint Karinthy Ferenctől (aki szerintem kívül-belül nagyon hasonlított az apjára). Természetesen Kosztolányi és Karinthy kapcsolatáról beszélt, hogy hogyan idétlenkedtek (meg akartak venni egy majmot az állatkertben; be akartak feküdni a kirakatba az ágyba; kifigurázták egymás nevét és egymás költeményeit). Rengeteget nevettek együtt, de az egésznek volt valami nagyobb és mélyebb jelentősége, ami abból is látszik, hogy azok voltak az irodalom legnagyobb mesterei, akik a játéknak voltak a mesterei. K. Ferenc emlékezett, hogy szeretett a két költő a halállal játszani (ahogy Kosztolányi is megírta az Akarsz-e játszani? című versében: "akarsz-e játszani halált?"), már egyetemi hallgatóként is egymás halálával játszottak, kávéházakban ülve egymás nekrológjait írták (Ferenc külön kiemeli, milyen szép címet adott apja Kosztolányi nekrológjának: "A zöld tinta kiapad", mivel K. D. legtöbbször zöld tintával írt). A játékosságban azonban ott volt a mély moralitás, az írói morál, ami egyben tág is és szűk is. Ebbe a morálba belefért sok olyasmi, amit a polgári morál nem engedett volna meg, de jelen voltak csak rájuk, írókra vonatkozó "íratlan szabályok" is: nem volt szabad írásban hazudni (például egyik nap szidni egy színdarabot, másnap magasztaló kritikát írni róla). Aki mást írt, mint ami a véleménye volt, "nem fogadták vissza ahhoz a kávéházi asztalhoz". Karinthy Ferenc szerint igaz, hogy Kosztolányi életútja kanyargós volt, de mindig hitt abban, amit írt.
A következő emlékező Hatvany Lajosné, a kor "nagy mecénásának" felesége volt. Bevallotta, hogy kezdetben nagy rajongója volt a publicistaként a férjének dolgozó Kosztolányinak. A fehérterror alatt azonban cikkeket kezdett írni a szélsőjobboldali Új Nemzedék című lapba, amiben "a legszörnyűbb dolgokat írtak mindazok ellen, akik emigráltak". Mivel Hatvany Lajosné édesapja és több barátja is emigrációban élt, mélységesen felháborodott ezen cikkeken és Dide idegenné vált számára. Mivel ezt követően egy ideig nem is érintkezett Hatvany Lajossal, nem is volt semmi gond. Egy nap azonban Hatvany bejelentette feleségének, hogy Kosztolányi visszament Pestre és vendégül fogják látni. A nő tiltakozására Hatvany annyit mondott: "fecnivé fog főzni téged, mert ennél bűbájosabb ember nincs". És valóban, H. Lajosné úgy emlékezett vissza rá, hogy csak hallgatta és hallgatta ezt az európai, művelt, jó humorú embert és minden haragja elszállt.
Illyés Gyula vallomása szerint ő nem tartozott a társasági körébe, de soha nem is érintkezett azokkal, akiket igazán tisztelt. Egyszer, miután Oroszországból tért haza a Zeneakadémián való szerepléskor látta meg Kosztolányit, aki rögtön odasietett hozzá és elmondta, hogy olvasta amit Oroszországról írt és mennyire tetszett neki. A találkozás ideje alatt jóformán mindig ő beszélt (úgy látszik, Dide már csak ilyen). Szó esett a magyar nyelvről és helyes használatáról, Illyés szerint K.D. kezdetben túlzottan kozmopolita volt (ifjúkori művei tele voltak idegen szóval), az egyénieskedést hirdette, jellemző volt rá a játszi individualizmus, de ezzel szemben mélyen meg tudta szólaltatni a tragikus közösségi hangokat is. Kosztolányi emelte magasságokba a homo aestheticus fogalmát, ő maga mégis inkább homo moralis, hiszen a jó stílushoz hozzátartozik az igazság kimondása, aki pedig kimondja, az a szenvedők és szükséget szenvedők mellett áll ki. Kosztolányi fejlődése a bohém ifjúságtól a szociális problémákkal foglalkozó komoly íróig tart.
Keresztury Dezső elmondja, hogy a korra a kegyes moralitás, a prűd moralizálás volt jellemző, ezzel szemben állt Dide, és ennek adott új értelmet Babits próféta szerepvállalása). Egyrészt fontos volt a napi kérdésekhez való hozzászólás, másrészt ugyanilyen jelentős volt a tiszta szépség ápolása. Kosztolányinál mindkettő megvolt. Ezzel kapcsolatban József Attila és Kosztolányi sokat tanultak egymástól: a tisztán, egyenesen politikai költészet (ami inkább J. A.-ra jellemző) is azáltal hiteles, hogy mellettük ott voltak a személyes lírai versek vonulatai, mivel egyik a másiknak adja meg a hitelét.
Szót ejt még Kosztolányi és Ady vitájáról (Ady és Dide mint a tűz és a víz). Volt valami imponáló abban, hogy a táboron belül szembe mert valaki szállni egy ilyen bálványozott alakkal. Keresztury bevallása szerint ő is egy életen át vitatkozott Adyval, sőt, aki igazán közel állt hozzá, az vitatkozott vele.
Szintén Adyval kapcsolatban szólal meg Illyés (ismét). Adyt félistenként, rajongva tisztelték (pláne a perdita kultusz terjedésével), Kosztolányi mégis szembeszállt ezzel, amivel átmenetileg ártott is magának. Mesterségében továbbra is remek volt, de "soha nem lehetett első", mindig 2. helyre helyezték. Németh László szerint nagy költő volt ugyan Kosztolányi, de Adyhoz és Babitshoz képest elmaradt, regényei nem jobbak Móriczéinál, humorban pedig megelőzi Karinthy. Csak a halála után ébredtek rá, hogy milyen félelmes versenytárs is volt valójában.
Vas István nagy költőnek tartotta ugyan Kosztolányit, de voltak még rajta kívül sokan, akiket szintén nagy költőnek tartott, sőt, nagyobbnak (Babits, Füst Milán), mégis őt tartotta a legszeretetreméltóbb személyiségnek a magyar költészetben. Amikor versei ügyében tett nála látogatást, így vall: "A személyiségéhez fordultam, ahhoz a személyiségéhez, amelyiket a verseiből megismertem, mert a legszeretetreméltóbb személyiség volt. A költészetben alig is tudok ennél szeretetreméltóbb személyiséget." Egy téli vasárnap délelőtt látogatott el hozzá a Logodi utcába, amikor megérkezett, csodálkozott, milyen kicsi a ház, ahhoz képest, ahogy a regények és versek alapján képzelte. Kosztolányi a dolgozószobájának ajtajában állt, Vas István visszaemlékezése szerint imponáló volt, nagyúriság és szépség sugárzott belőle. Az akkor még ifjú, alig ismert költőként bemutatkozott V. I. verseket adott át a "nagy költőnek" és egy számot Kassák folyóiratából, amiben már jelent meg verse. Erre Kosztolányi gúnyos megjegyzést tett az avantgárdra, Vas pedig úgy érezte, hogy meg kell védenie az irányzatot (bár már ő is távolt állt tőle). Kosztolányi erre tréfásan annyit reagált, hogy "az is elképzelhető, hogy valaki szeretkezés közben bohócsapkát vesz és azt szereti, ahogy csörög közben". Beszélgetésük után Dide így szólt: "bemutatok neked egy kisfiút, akiből nagy költő lesz". Ez a költő pedig nem volt más, mint Weöres Sándor (ekkor már jelent meg néhány verse kisebb lapoknál), aki a kis Kosztolányi Ádámmal játszott egy másik szobába.
Zelk Zoltán megható finomsággal beszélt Kosztolányiról, kiemelte lényének varázslatosságát, báját. Emlékezett, hogy amikor bemutatták neki, fehér köpenyben fogadta őket a dolgozószoba ajtajában. A fehér köpeny egy orvost juttatott Zelk Z. eszébe és roppant érzékletességgel így fogalmazott: "ha ez egy műtő lett volna én minden félelem nélkül lefekszem oda a műtőasztalra és minden félelem nélkül odaadom magam Kosztolányi Dezső gyógyító késének." Bevallása szerint ez meg is történt később, a költő ugyanis egy karosszékhez vezette őt, aki félénk zavarban volt, ami hamar meg is nyilatkozott, ugyanis előbb ült le mint a házigazda. Kosztolányi, hogy elűzze a fiú zavarát, cigarettát nyújtott neki és olyan mondatokkal oldotta fel a feszültségét, mint "magának nyugodtan megmondhatom, hiszen költőtársam". Csodálatos "sebész" és "pszichológus" volt. Soha nem nézte a származást, hogy ki milyen módú családba született. József Attilával is jó barátságban állt, amire jó példa egy - a magyar irodalomtörténészek munkáiban sehol fel nem bukkanó - eset: a Baumgarten-díj kuratóriumát arra kérte egy felszólalásban, hogy abban az évben nagydíjjal jutalmazzák a fiatal költőt.
Weöres Sándor ugyanarra a jelenetre emlékezik vissza legelőször, amit korábban Vas István is említett: Kosztolányi Ádámmal játszottak, amikor megjelent Vas István És Kosztolányi Dezső, így a játék irodalmi diskurzussal keveredett. Emlékeiben az egész Kosztolányi családhoz közvetlen, szeretetteljes légkör társult. Nem szerették a merevséget, bárki otthonosan érezte magát náluk. Kosztolányit teljesen póztalan, egyszerű emberként ismerte meg, aki mindig azt csinálta, ami éppen jólesett neki. Nem rendelkezett semmiféle gesztussal, magától értetődő, adekvát és nem anekdotikus ember volt. Megemlékezésének végén felolvasta Hála-áldozat című versét, ezzel tisztelegve példaképeinek és mestereinek.
Végezetül Karinthy Ferenc beszélt Kosztolányi betegségéről. Elmesélte apja látogatását a kórházban: amikor megérkezett a kórterembe és meglátta ágyban fekvő, a betegségtől elszürkült barátját, nem bírt bemenni hozzá. Hányszor eljátszották az utolsó látogatás jelenetét, és akkor, ahogy mindez valóság lett, iszonyat fogta el. Kosztolányi még látta az ajtóban álló Karinthyt, aki ezután kifordult a szobából és elment. Rögtön bűntudata támadt, hiszen elrontotta a játékot. Ezzel a gesztussal elárulta a barátjának, hogy halálos beteg.
A dokumentumfilm végét képek és videók vetítése zárta, ami alatt a Harsány kiáltások tavaszi reggel
című versének megzenésített változatát hallhattuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése