Az egész addig tartott, amíg egy pillanatra lehunytam a szemem. A busz megállt és a fülhallgatóban doromboló zenén keresztül is zavarni kezdett a hirtelen csend. Felpattant a szemhéjam. Ahogy tekintetem végigjárt az üres ülések között, zavartan kattogtak agyamban a zsibbadt gondolatok.
Hogy most akkor mi is van.
És hova lett mindenki.
Meg úgy mégis...
Szerencsétlenkedve összeszedtem magam - kabát, sapka, sál -, és a vezetőfülkéhez mentem. Sofőrbácsi sehol. Fogalmam sem volt, hogy jutok le a buszról. Gondoltam, ha nem sikerül erővel szétfeszíteni az egyik ajtót, legfeljebb betöröm a vészkijárat üvegét, de végül nem volt rá szükség: a csuklós szerkezet egyetlen érintésemre kinyílt.
És kint voltam.
És az volt a s e m m i.
Először nem értettem, mi olyan furcsa. De aztán észrevettem, hogy nincsen szél. Nincsenek hangok. Még hőmérséklet sem volt. Az volt a tökéletesen üres világ.
És akkor kezdtem először emlékezni.
Furcsa, hogy az első emlék, ami beugrott, a
g i l i s z t á k
megtervezése volt.
Láttam magamat, mint A Kezdet, ahogy ezt a sár- és vízborította golyót igyekszem megtölteni élettel. Giliszták... okos ötlet volt tőlem. Persze az emberek többre tartották a Grand Canyont vagy a Sarki fényt, pedig mindkettő inkább volt melléktermék, mint jól megtervezett projekt.
Lehajoltam és megérintettem a földet. Így vettem örök búcsút. Évmilliárdokkal ezelőtt teremtettem a saját szórakozásomra, és évmilliókkal ezelőtt hagytam magára, hogy én is csatlakozzam ebbe a folytonos, őrült körforgásba. A rengeteg megélt élet közben el is felejtkeztem arról, ki vagyok valójában. Hogyan is emlékezhettem volna ennek a mókás kis játéknak a lejárati dátumára?
Pedig. Ma. Volt. A. Napja.
Így hát Lucifer, legkedvesebb szolgám, máris visszatértem hozzád. Belevághatunk egy újabb kalandba?
Még lehetne cifrázni, húzni-vonni, de egyelőre ez ennyi. Az ötletadásban nagy szerepe volt Neil Gaiman-nek, a tipográfiában pedig Don Winslow-nak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése