Iszony

- Mindenkit utálok.

Közönyösen jelentettem ezt ki neked, miközben lepöccintettem egy darab hamut a kezemben tartott cigarettáról. Láttam, hogy nem tudod mire vélni ezt a hirtelen gyűlölködést, ezért folytattam:

- Az emberek hülyék. Az emberek önzők. Szánalmasak. Idegesítenek. Semmi szükségem rájuk, a nyaggatásukra meg a jópofizásukra. Azt hiszem, egyszer majd kiirtom az egész emberiséget.

Te csak vállat vontál. Ekkor már rég hozzászoktál, hogy őrült vagyok.

Akkoriban volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.

Megittuk a kávét, elszívtuk a cigit, én pedig szó nélkül otthagytalak. Persze nem mondtam ki, de téged is gyűlöltelek, mint mindenki mást. Talán magadtól is rájöttél.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást.

Miután hazaértem még épp csak sötétedett, mégis bebújtam a takaróm alá.

Elaludtam.

Hosszú és nyomasztó álom vette kezdetét, amiben a barátaim és ismerőseim sorra a takaró elé járultak: bekopogtak rajta, de én senkit sem engedtem be. Mindenkit elküldtem a picsába. Aztán kívülről tompa robbanásokat és könyörgő sikoltásokat hallottam. De én maradtam a takaróm biztonságos rejtekében. Arra gondoltam, hogy valószínűleg éppen most idézem elő a világ pusztulását. Tudtam, hogy így kell lennie, és hogy valóban meg is történik, hiszen a valóság nem külső dolog: az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Láttam magamat, ahogy körberepülöm a Földet és puszta kézzel dobálom a pusztulást. Mindezt persze úgy, hogy az állatokat és a növényeket ne bántsam. Nem vagyok én barbár. És különben is eszembe jutott, mennyire hiányozna a cicám.

Mire képzeletben bevégeztem a munkát, a kinti zajok is elültek.

És akkor pattant fel a szemem.

Azt hiszem, kezdett fogyni a levegőm, azért ébredtem fel olyan hirtelen. Óvatosan kidugtam az orrom a biztonságos kis burkomból.

Sötét volt.
Természetellenesen sötét.

Én  K I B A S Z O T T U L  F É L E K  a sötétben. Csak az arcomat engedtem ki a takaró védelme alól, úgy kezdtem el szólongatni az anyukámat. Az apukámat. Az öcsémet. De senki sem válaszolt. Kétségbeesetten kezdtem bőgni, próbáltam kitapogatni valamit magam körül, de a takarómon kívül semmi mást nem éreztem. Még az ágyat sem.

Nem számoltam, mennyi idő telt el, de lassan világosodni kezdett. Természetellenesen világosodni.
Már ki tudtam venni a környezetem vonalkáit: egy pad, néhány kavics, kuka. Mint egy park. Megfogtam a takaróm csücskét és elindultam a homályba, ami fokozatosan vakító fénybe kúszott át.

Már láttam  M I N D E N T.

Nem rendelkezem a megfelelő szavakkal, hogy leírjam, ami akkor körülvett. Arra, amerről jöttem: pusztaság. Amerre tartottam: hatalmas épületek. Fényesség. Zaj.

Elveszettnek éreztem magam.
Magányosnak éreztem magam.
Szükségem volt valakire.
Szükségem volt rád. Rátok. Mindnyájatokra.

Tudtam, hogy nevetségesen néztem ki, ahogy könnymaszatos arccal egy takarót vonszoltam magam után, de ez volt az utolsó dolog, amivel törődtem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mikor vagyok. Nem tudtam,  K I  vagyok.

Még javában próbáltam felfogni, hogy mi történhetett, amikor egy nő lépett mellém. Furcsa volt a ruhája. Furcsa volt az arca. Furcsa volt a beszéde, ahogy megfogta a kezem és vezetni kezdett egy olyan hatalmas és csillogó ház felé. Én egy szót se szóltam. Ő kivette a kezemből a takarómat, összehajtva lerakta egy sarokba (ha lehet saroknak nevezni annak a fura lakásnak bármilyen részét), engem pedig levetkőztetett és megfürdetett (vagy mindenesetre megtisztogatott a fura szerkentyűivel).

Lassan elkezdtem beszélni. Megtanultam a szavakat, amiket használtak. Aztán elkezdtem emberek közé járni. Csoportokkal "lógtam". Voltak, akik közelebb kerültek hozzám. Őket nagyon szerettem.

Azt hittem, hogy nagyon szerettem.

Egy idő után fárasztani kezdett az egész. A körülöttem lévők büszkék voltak rám. "Beilleszkedett" - mondták. Engem pedig nem érdekelt. Untatni kezdett. Fárasztani kezdett. Undorodtam a körülöttem lévőktől. Idegesítettek.

Az egészet  U T Á L T A M.

Egy nap a hozzám legközelebb álló lénnyel ücsörögtem nem messze attól a helytől, ahol először kidugtam az orrom a takaróm alól. Elmondtam neki, hogy mindenkit utálok. Közben arra gondoltam, hogy itt ül velem az, aki ennyire közel áll hozzám, akit régen annyira szerettem. Most pedig arra gondolok, hogy legszívesebben összeverném. Csak úgy, mert untat és fáraszt. Felálltam és otthagytam őt.

"Haza" ballagtam, egy tároló mélyéről előhalásztam a régi takarót. Kivonszoltam a régi pad mellé. A régi érzéssel. És újra alá bújtam, várva, hogy tényleg vége legyen mindennek. Hogy majd egy még magányosabb, új korba ébredjek. Én, az önjelölt Rip Van Winkle.