Kagylóhéj

Már beléd fészkeltem

2012-02-23T19:42:00.000+01:00

Milyen rég is volt már, hogy letiltottál facebook-on, ezzel drámaian kizárva engem az életedből. Kitöröltél. Haha, ezt a drámát. De azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fel-feljársz ide, olvasgatsz unalmadban, talán még face-en is rám-rám keresel néha, titokban leskelődsz? Rab vagyok az üvegfal mögött, sőt, nem is rab, őrült, te meg csak nevetsz rajtam a titkos szobában.

Vagy nem.

De tudod, magányos éjjeleken néha én is kutakodok ám utánad, elolvasok ezt-azt, még azt is látom, hogy épp milyen videó tetszett neked (ez van, ha valakit követek youtube-on).

Mondhatnám, hogy ezeken a magányos éjjeleken a te libabőreid emlékére elégítem ki magam, de hazudnék. Nem is értem, miért jutsz mostanában eszembe, felvillanva, mégis tompán. Érzelmek nélkül. Tűnődve.

"Nahát, milyen furcsa, hogy volt ilyen is."

Talán már ki is szaladtál hányni.

Vagy nem.

Lehet, hogy hidegen ülsz a monitor előtt, mert épp olyan kedved van, hogy nem érzel semmit. Vagy elkezdett marni a düh, mert nincs igazam, mert mindent rosszul gondolok, mert kikéred magadnak.

Vagy nem is olvasod.

De én még akkor is ott vagyok, és ezt te is tudod, talán utálod is. Ott vagyok a könyvekben, amiket olvasol, az édességben, amit majszolsz, a csókokban, amiket a nyakadra adnak, a csendes mosolyokban.

Látod, bármit is teszel, nem tudsz kivetni magadból, mindig benned leszek kitörölhetetlen árnyékként. Parazita vagyok, növekszem a bensődben. Így valahol mindig jelen leszek a világban.

Lány, fiú

2012-02-22T14:57:00.000+01:00

Az egyik lány volt, a másik fiú. És a kettő valahogy mégis ugyanaz lett bennem. Általam lettek ők ketten egyek.

Az egyiket elvesztettem, a másikat el fogom. Mindkettő mellett ugyanaz az érzés... talán vágy. "Csak érjen össze a könyökünk, mit bánom én, csak hagy földeljem le ezt a mellettük zizegő feszültséget." Legszívesebben folyton öleltem volna mindkettőt, de valami mindig visszatartott. Valami félénk kis bigyó.

Mindkettőt szerettem, vagy szeretem, valami furcsa, beteg, kicsavart módon. De ezek előbb-utóbb majd a fiú mellett is elszaladnak szépen, megunom, elmenekülök, ahogy ugyanez megtörtént már a lánnyal is. Az én szívemben úgyis csak egy hely van, azt pedig nem nekik tartom fenn. Már rég beköltözött más.

A kapcsolatok fárasztanak.

Se istenem, se...

2012-02-21T01:25:00.000+01:00

Se istenem, se...

Fűrészport köpve nevetek...

Látjátok?

Veletek el nem mehetek,

Ti régi, elkopott emlékek.

Már más lettem,

Boldogság ambróziáját ettem,

S hiába néz rám ugyanaz a régi isten,

Maradásom mellette nincsen.

Nyikorog a lelkiismeret.

Áldásom legyen rajtatok.

Vártatok,

Bájos, dicsfényű angyalok,

Sziruposan édes barátok?

Nem kelletek,

Istenemmel együtt el veletek!

Szemét alatt heverjen a régi gyémánt,

Szívemet övezze hideg acélpánt.

Nyikorog a lelkiismeret...

Majd,majd, majd...

2012-02-19T21:10:00.000+01:00

Valaki tanítsa már meg nekem, hogy hogy kell a jelenben élni. Mert én mindig úgy érzem, hogy a jelenben valami össze van kuszálódva, hogy valamit rendezni kéne és ha majd minden beáll egy szép, kellemes kerékvágásba, akkor majd minden kurvajó lesz. Csak az a kár, hogy ez nem igaz...

"Majd ha leérettségiztem..." - és hasonlók. Egy csomó ilyenen túl vagyok már és semmi sem változott. Csak még több kis "majd, majd, majd" született. Szemét dögök. És most is ott a sok "majd", egyik következik a másikból, fogják egymás kezét, mint egy óvodáscsoport.

Már komolyan érik egy fenékberúgás, vagy valami, hogy egyik lábamat végre a másik után tudjam rakni és elinduljak valamerre. Bár pofonból koszorú nem lett még soha...

Világvége és újabb mókák

2012-02-13T02:16:00.000+01:00

Az egész addig tartott, amíg egy pillanatra lehunytam a szemem. A busz megállt és a fülhallgatóban doromboló zenén keresztül is zavarni kezdett a hirtelen csend. Felpattant a szemhéjam. Ahogy tekintetem végigjárt az üres ülések között, zavartan kattogtak agyamban a zsibbadt gondolatok.

Hogy most akkor mi is van.

És hova lett mindenki.

Meg úgy mégis...

Szerencsétlenkedve összeszedtem magam - kabát, sapka, sál -, és a vezetőfülkéhez mentem. Sofőrbácsi sehol. Fogalmam sem volt, hogy jutok le a buszról. Gondoltam, ha nem sikerül erővel szétfeszíteni az egyik ajtót, legfeljebb betöröm a vészkijárat üvegét, de végül nem volt rá szükség: a csuklós szerkezet egyetlen érintésemre kinyílt.

És kint voltam.

És az volt a s e m m i.

Először nem értettem, mi olyan furcsa. De aztán észrevettem, hogy nincsen szél. Nincsenek hangok. Még hőmérséklet sem volt. Az volt a tökéletesen üres világ.

És akkor kezdtem először emlékezni.

Furcsa, hogy az első emlék, ami beugrott, a

g i l i s z t á k

megtervezése volt.

Láttam magamat, mint A Kezdet, ahogy ezt a sár- és vízborította golyót igyekszem megtölteni élettel. Giliszták... okos ötlet volt tőlem. Persze az emberek többre tartották a Grand Canyont vagy a Sarki fényt, pedig mindkettő inkább volt melléktermék, mint jól megtervezett projekt.

Lehajoltam és megérintettem a földet. Így vettem örök búcsút. Évmilliárdokkal ezelőtt teremtettem a saját szórakozásomra, és évmilliókkal ezelőtt hagytam magára, hogy én is csatlakozzam ebbe a folytonos, őrült körforgásba. A rengeteg megélt élet közben el is felejtkeztem arról, ki vagyok valójában. Hogyan is emlékezhettem volna ennek a mókás kis játéknak a lejárati dátumára?

Pedig. Ma. Volt. A. Napja.

Így hát Lucifer, legkedvesebb szolgám, máris visszatértem hozzád. Belevághatunk egy újabb kalandba?

Még lehetne cifrázni, húzni-vonni, de egyelőre ez ennyi. Az ötletadásban nagy szerepe volt Neil Gaiman-nek, a tipográfiában pedig Don Winslow-nak.

Szeretlek

2012-02-05T00:51:00.001+01:00

Elmondtam már ezerszer, ezért most inkább leírom: szeretlek. Bár tudom, hogy leírva is milliószor láttad ezt a szót, mégis be kell pötyögnöm újra. Szeretlek. Nem, nem a közelgő "Valentin nap" faszság miatt, hanem mert várom, hogy elalvás előtt újra átölelj és elmotyogd, hogy "nagyon szeretlek", én pedig visszamotyoghassam két szuszogás között, hogy "én is nagyon szeretlek téged". Mert így van. Szeretlek. Annyira, hogy a kedvedért még a majdan születő fiamnak is képes lennék a "Nárcisszusz" nevet adni... vagy a "Nárciszt", még akkor is, ha az lány név... Annyira, hogy nem hívlak fel minden percben amikor nem vagy velem, pedig legszívesebben ezt tenném, még ha zavarnálak is. Annyira, hogy nem is kívánok jobb közös programot, mint hogy nagyon átölelj az ágyban, ahogy szoros csöndben fekszünk egymás mellett. Annyira, hogy érted bármikor megcsinálok egy lehetetlennek tűnő Angry Birds pályát, és órákig képes lennék neked követ bányászni Minecraftban. Annyira, hogy még 50 éven belül elolvasom Asimov Alapítványát... minden részét, szép sorban! Szóval érted már? Valami ilyesmit érzek, csak ez még mindig nem elég. Ennél sokkal többről van szó, amit megint csak így tudnék egyszerűbben elmondani: Szeretlek!

És ahogy cicamancsommal ütögetem a billentyűket, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha közben most is simogatnád a hátam (természetesen nem visszafelé, azt a cicák nem szeretik)...

De tudod mit? Én még úgy is szeretnélek!

Árva

2012-02-04T22:28:00.000+01:00

...és most az apukámnak nincs se anyukája, se apukája...

...

Dide és más drogok

2012-01-19T02:53:00.000+01:00

Előre jelzem, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme.

Kosztolányiról írom a szakdolgozatomat. Miért? Mert szeretem, imádom, magamra találok benne... Vagyis szerettem, imádtam, és valaha magamra találtam benne. Aztán jött Ő és mindent magával vitt. Jó, persze ez hülyeség, hiszen nem Neki kellett alakítania a költőről megfogant képemet. Nem az Ő hibája, de számomra eggyé vált Kosztolányival, és most, hogy Ő nincs, Didét is távolabb érzem magamtól. Ezért kínlódok, ezért nem akarom csinálni, egyikre sem akarok gondolni. Pedig ez csak lebegő melodráma. Ő még csak nem is hiányzik (Dide igen, nagyon, mostanában egyre jobban)... Néha eszembe jut, hogy mindig milyen jó illatú volt a haja, vagy hogy milyen libabőrös lett egy nyakra cuppantott csóktól. De őszintén? Nem maradt belőle semmi, szinte nyomtalanul tűnt el, bele a semmibe. Nincsenek emlékek, amikre fájna visszaemlékezni, nincs lüktető űr vagy kétségbeesés. Akkor miért nem akarok gondolni Rá? Mert az lett a vége, amit Ő sosem akart: ha eszembe jut, csak ideges leszek, a nagyszabású szavai és üres fellengzése kezd a fülemben csengeni, az állandóan benne forró hazug-színű kettősség, amit talán egyszerűen csak nem tudott kezelni. Harag és düh fonódik bennem a neve köré, amit igazán megmagyarázni sem tudok, de megmérgezte vele Kosztolányit is.

Jaj, drága, drága Dide, gyere vissza hozzám, taníts élni, játszani, alkotni! Könyörgöm!

Páraszívecskék

2012-01-10T20:23:00.000+01:00

és ültem a kocsiban és sírtam és hallgattam ahogy mondod hogy "ez nem fog menni" meg "menj haza" és én csak néztem ki az ablakon amit teleleheltünk a könnyeinkkel és a párába elkezdtem szívecskéket rajzolni

és azóta minden jó már és ülök egyedül a kocsiban és várok és a leheletem újra kirajzolja a szíveket a párába és belül a nagyon is szilárd szívem összeugrik és félni kezdek és eszembe jut hogy mi van ha rosszul döntöttem vagy valamit elrontottam és hogy ez a "minden jó" tényleg jó-e vagy csak szeretném hogy jó legyen

és aztán beül a kocsiba ő is minden újra a helyére kerül és a motor beindul és a pára már el is tűnik

Összetörni

2012-01-07T20:16:00.000+01:00

Össze kell törni, bazmeg. Ha nem vagy a padlón, ha nincs honnan felkelned, akkor minden úgy marad, ahogy hagytad: ácsingózhatsz a váróban, amíg valaki újra a földre nem lök. Jól van, gyerünk, hol vagy már? Lökdöss, rúgj belém, legyek szánalmas(abb), és utána hátha lehetek valaki.

Számadás

2011-12-31T18:41:00.000+01:00

Bár a címet Kosztolányitól loptam, stílusra mégis Örkényt koppintom majd évzáró kis posztomban, csak várjátok ki a végét.

Kezdhetném azzal, hogy számadás helyett mindig, mindig van egy tervem, ami igaz is, mert hát mennyivel könnyebb szemet hunyni a sok faszság felett, mint pörgetni rajta az agyunkat. Legyen 2012 a fejek homokba dugásának (vagy nem lehetne inkább csak úgy szimplán a dugásnak?) az éve. És beköszönt a boldog struccok éve. Ámen.

Tehát egy kis ör(/n)kényes leltár 2011-ről, enyhe PC-játék beütéssel (Batus opened her inventory):

1 szív

mellékelve:

2 pitvar

2 kamra

néhány seb

egyéb:

-1 barát

+1 lelkiismeret-furdalás

+2 szégyenfolt

maradék:

eddigi tudás

eddigi érzelmek

jövőbe nézve:

várakozás

türelmetlenség

élet

Boldog újévet, köcsögök! :)

Félek

2011-12-28T21:23:00.000+01:00

Tudod, mostanában egyfolytában félek. Mitől? Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy én vagyok maga a félelem, hogy mások félelme igazából csak egy letört darabka az én félelmeimből. Ülök a buszon és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy elképzelem a hídról alázuhanó járművet, érzem a szabadesés röpke pillanatát és látom saját kettészakadt testemet. De tudok én egy kád vízben is rettegni, amikor a zavaros víz és a fenyőillatú habfürdő fehér rétege elrejtik szemem elől a saját végtagjaim. Mi történhet a víz alatt? Mi van, ha valami bejutott a vízbe és én nem látom, és egyszer csak hirtelen hozzáér a lábamhoz és ÚRISTEN már érzem is!!! Persze igazából nem... De a lépcső tetejéről visszabámuló, vörös szemű, gyíkszerű kis szörnyet sem látom igazából, csak lehet, hogy ha megfordulok ott lesz, és odakapom a fejem és ÚRISTEN persze hogy nincs ott, de mi van, ha most jobbra nézek és ott lesz, mert kicselezett, vagy a hátam mögé lopózott és ÚRISTEN!!! Calm down, calm down... Gondoljunk valami szépre... Ó igen, boldog emlékek, meg szeretet, meg szerelem, minden rózsaszín. De ha a köd mögött falba ütközöm és összetöröm magam? És ha ő nem is úgy, vagy ha az egész nem igaz, vagy már nem olyan, vagy mi van, ha... Picsába, még több félelem, és nincs hova menekülni, csak a szorító érzés van, ami bezár, megfojt, megöl, nem ereszt, csak egyre szűkebbre vonja béklyóját a zsigereim körül... Bújtass el valahova... Félek...

Isteni színjáték

2011-12-25T00:29:00.000+01:00

[...]

Igazából nincs bajom veled... se vele ott, sőt, azzal a sarokban bambuló kurvával... hát különösebben még vele sincs. De ha egyben nézlek titeket, a hülye kis játékaitokat, a fontos hangyabolyotokat, szinte már utállak titeket. Istenként röhögök le rátok, én, aki megálmodtam mindent, de most mégsem enyém az irányítás. Egy játék kontroller nélkül. Egy bugos Mario. Nyomom a nyilat jobbra, mégis mindenki balra megy a falnak. Ja, tudom, hogy nekem kellene kijavítani a hibát, talán csak elemet kellene cserélni, vagy újraindítani a konzolt, fasz tudja. Mármint érted, ezt most metaforikusan mondom. Fel kéne ráznom valahogy a fajtádat. De komolyan, szerinted tanulnának ezek bármiből is? Ezek? Jó ha a válluk felett hátrapillantanának, miközben folytatják a falnakmenést. Te közöttük élsz, látod őket, látod az egységben a részt, neked tudnod kell a megoldást. Nagy terhet szabok rád, de másra nem számíthatok, ezért látogattalak meg álmodban.

...

Hogy ki vagyok? Előadhatnám a "vagyok, aki vagyok" dumát, de hogy őszinte legyek, azt már unom. Sok mindennek hívtak az idők folyamán, te valószínűleg az "Egy Élő Istenként" imádsz. Rég elfelejtetted az "Amon-Re" nevet, és valószínűleg "Odin"-ként sem szólítanál már. De nem is baj, haladunk a korral, talán néhány száz év múlva az emberek majd "Chuck Norris"-nak hívnak. És hogy miért vagyok itt? Mert kiválasztottalak. Vakációzni megyek egy kis időre, talán sütkérezek egyet a legszebb tengerpartomon, te pedig ez idő alatt rendbe hozod az emberiséget. Egymagad. Nem nagy ügy, menni fog, én az egészet a semmiből gondoltam ki, szarás közben. Megjavítani igazán semmiség lesz, talán csinálhatnál közben egy szendvicset is...

és a semmi

2011-12-19T15:32:00.000+01:00

gyerünk gyerünk gyerünk csinálni valamit... fussunk versenyt (nincs kivel), vagy verekedjünk (nincs kivel), pogózzunk (nincs kivel és hol), vagy csak menjünk el el el valahová (nincs hová), csak szakadjunk már ki innen, csak szakadjak már ki innen... hülyelány, miért nem indulsz máris kifelé, erdőben bóklászni, magaddal beszélgetni, magadat megmosolyogtatni, magadat magadat magaddá tenni? nem megy ez, már rég volt, elmúlt, nem jön vissza, inkább adjatok egy üres teret ahol üvölthetek és toporzékolhatok, adjatok falakat amiknek nekimehetek, amikbe verhetem az öklöm, és adjatok késeket, sok sok sok kést, hogy szétszabdalhassam a világot magam körül.

és a minden

2011-12-18T01:26:00.000+01:00

és csak úgy in medias res, bele a közepébe, mert minek is gondolkodni, minek átrágni a dolgokat, ha egyszer az agyam máris szavakká alakítja a bemeneti adatot, a kimenet meg csak okádja a végterméket és jön a blablabla meg a butaságok és utána a nem úgy értettem és a helyesbítés, aztán hogy is volt, meg mit is akartam és már rég nem az van, ami elkezdődött, hanem valami egészen más gombolyagba gabalyodtam bele és szeretném felgöngyölíteni (huh de nehéz szó!) csak épp a végét nem találom, mert túl gyorsan ugrott a gondolat egyik pöttyről a másikra és nem emlékszem, hol volt az eleje, ahová vissza kéne menni, te meg csak mondod tovább, nem segítesz visszatalálni, sőt, csak még mélyebbre kergetsz ebben a rengetegben és hányod rám a sok blablablát, amire szeretnék reflektálni, de eldugult az átalakítóm és a te blabládat nem tudom a saját mekegésemmé formálni, ezért csak mondom, hogy de de de meg elegem van és nem hiszem el, aztán végső fegyver (hiszed te) a sírás, bár én koránt sem céllal dobom ki ezt a sok könnyet, egyszerűen csak valahogy könnyebb lesz tőle, ez amolyan vészjelző, hogy hahó meghibásodott itt valami, nem tudjuk, milyen szót kéne most kiköpni, gyorsan küldünk helyette sós vizet, hátha nem tűnik fel senkinek hogy nincsenek benne se mással-, se magánhangzók, bár néhány kis brühühü azért mégiscsak mellékelve van, úgyhogy ez így nem igaz, de a lényeg, hogy potyoghat bármeddig az áradat, onnan már nincs visszaút az elejére, csak kétségbeesett kapkodás meg ne ne ne és jajistenem és sok remény, hogy ha az elejére nem is, a végére még odaérhetek időben és épségben... és most kihánytam nektek az agyam.

Varázslattan birkáknak

2011-12-16T19:34:00.000+01:00

Hé, nemrég még volt itt valami varázslat, ilyen kis kósza szösszenet, most meg hiába kaparom ki a mellkasom, nem találok semmit. Mármint van itt persze jó sok minden - lomtalanítani sem ártana -, de az a valami, amiben mindig elbújhattam, már nincs. Eddig lehettem hercegnő, tündér, harcos, vagy nektek egyszerűen csak különc, akit nem tudtatok hova tenni. Most meg olyan vagyok, mint ti, ti senkiházi, lélektelen, fantáziátlan birkák. Semmi sem változott, mégis minden más. Már nincs hova mennem, nem tudok más bőrébe bújni, mások helyett csatákat vívni, mert az a varázslat elveszett. Most minden pillanatomat itt kell elszenvednem, igazi problémákat kell leküzdenem, és nem szakadhatok ki. Szevasztok, üres szemű bábok, én is szép lassan egy lettem közületek. Észre se vettem és megtanultam mozogni a ti unalomtól szürke világotokban, még ha hányingerem is van tőle. Elhagytam azokat, akiket ide nem hozhattam magammal, és most magányosabb vagyok, mint valaha. Mindezt miért? Mert rátaláltam a világ legcsodásabb dolgára, és nem ereszt...

Medvékről és használt holmikról

2011-12-11T20:29:00.000+01:00

Egyszer amikor anyukám hazajött a turiból, hozott nekem egy játékmackót. Nem volt valami szép, lestrapált bundáját koszpecsétek tarkították, molyrágta fülecskéje csálén állt, és egy-két lyukat is felfedeztem a varrás mentén. De olyan szeretni valóan bús feje volt - pont mint az igazi Micimackónak -, hogy rögtön beleszerettem. Még azt sem hagytam, hogy az anyukám mosógépbe rakja: én fürdettem meg a csapban, jól beszappanozva a bundáját. Szegény napokig száradt, én pedig alig bírtam magammal és türelmetlenül vártam az estét, amikor betakargathatom magam mellett az ágyban. Amikor már nem csöpögött belőle a víz, elcsentem anyu varrókészletét és nekiálltam rendbe szedni a feslő varrást. Nem törődtem vele, hányszor szúrta meg ujjamat a tű, nem számított, hogy bibis lett vagy vérzett. Nagylány voltam, aki törődik a macijával. Amikor mindennel elkészültem, alaposan megszemléltem a medvémet. A bundája tiszta lett, a vatta már nem lógott ki a hasán, de mégis látszott, hogy a sok vesződség ellenére sem lesz tökéletes: a cérnaszájat szinte teljesen elnyűtte az idő, és tudtam, hogy rám már soha nem fog úgy mosolyogni, mint az előző kislányra. Ráadásul akárhányszor fürdettem meg, belülről valami furcsa szagot árasztott, talán a régi gazdája öntött rá valamit, aminek az aromája teljesen beleivódott a vattatöltet szálaiba. De én még ezt a dohos rothadásszagot is megszerettem, mert az én macimhoz tartozott, amivel annyit vesződtem, amit annyit gondoztam. A szüleim sokáig csóválták a fejüket, új játékokat ígérgetve kértek, hogy inkább dobjam ki, mert ez a játék egyszerűen "elromlott". Én persze nem hallgattam rájuk, a maci még mindig az ágyam mellett őriz engem éjjelenként. Soha nem hagyom el. Mert ő az én medvém.

Múlt

2011-12-05T22:34:00.000+01:00

Hé! Hahó! Te furcsa kislány ott a sarokban! Igen, te, akinek szarral van tele a feje! Merre csavarogsz folyton? Rég volt szerencsénk egymáshoz, és... de már megint hová szaladsz, te bolond?! Itt vagyok, és neked is itt a helyed. Miért hiszed, hogy nem férsz el valahol a mellem alatt? Az a helyzet, hogy akármilyen hülye és szánalmas vagy, nekem hiányzol. Hiányzik az a sok szarság, ami folyamatosan ömlött a fejedből. Harapdálnak az emlékek. Hiányzik az undorító önsajnálatod. Hiányoznak a szóképeid, a rímeid, hiányzik a fogalmazási stílusod, az iróniád. Hiányzik az a valami (vagy sokami?) amit kitéptél belőlem, mielőtt elszöktél. Add vissza! Akarom mindet! Add ide a béna mű-fájdalmadat, cserébe adok igazit, te dög! Miért nem lehetek újra te, aki sosem voltam én?

Jó, hát akkor ne figyelj rám... szédülj csak tovább érzelmek nélkül, mert nekem aztán olyan kurva könnyű. Épp csak virágzik bennem az ólom, ami egyre csak húz lefelé... Te meg maradj meg a buborék-érzéseknek és levegő-szenvedésnek...

Balesett

2011-11-27T23:13:00.000+01:00

Baleset(t)

Beléd zúgtam:

bibisre horzsoltam térdem,

mégse sírok…

s bár még mindig kétlem,

hogy nagy vagyok már,

a seb egyre kevésbé fáj.

De csak mert megpusziltad.

Zombi

2011-11-09T21:30:00.001+01:00

Zombi

Hollók szaggatják hullámat.

Élek, s halott vagyok.

Megfeszítem lábikrámat:

Síromról ugrani akarok

Múlt sebek

2011-10-05T00:05:00.001+02:00

Múlt sebek

Lüktető horzsolás vagy.

Már leragasztottalak édes tapasszal:

Ne kapargasd le a varrt

Magadról.

Próbálom

2011-09-01T16:05:00.000+02:00

Próbálom

(zene)

Bólogatok, értem...

Belül gyűlnek már a könnyek,

egy perc és kérlelhetetlenül jönnek.

De még erősnek kell lennem,

bánatom felednem,

megmutatni, hogy egyedül is bírom.

Hallod? Laza vagyok,

független, önálló...

Még mosolyognék is...

De túl gyenge vagyok,

utánam kapnak bánat-karok:

Lehúznak a mélybe,

takaróm puha fészkébe,

ahol senki sem lát,

ahol senki sem bánt.

Tengerré válik párnám...

Néha neked is mutatnám,

de jobb, ha nem tudod.

Úgy hiába próbálnám leplezni,

maszatos huzat üvöltené arcodba,

hogy milyen gyenge vagyok.

Bólogatok, értem...

És ha fel is élem

magam magamban,

én akkor is szeretlek.

Tárlatvezetés

2011-08-28T22:27:00.001+02:00

Tárlatvezetés

Jól van, gyere,

erősen szorítsd a mancsom,

van pár dolog,

amit meg kell mutatnom.

Ez a szívem.

Egyelőre néha dobog,

de nélküled

legtöbbször néma dobok.

Ez az agyam.

Nézd, lábnyommal van pettyezve,

mert napközben

gondolattal fested be.

Ez az arcom.

Most épp könny csöppen le róla,

de ne utálj!

Veled mosolyogva térek nyugovóra.

Kígyólélek

2011-08-26T18:21:00.000+02:00

Kígyólélek

Lábaid körül tekergek:

figyelek.

Aljas vagyok,

méreggel teli,

lelkem gyilokszavát

fogam spricceli

az áldozatra.

De olyan változatra

nem gondoltál,

hogy az ártatlan én vagyok?

Lelkemet nem láthatod,

pedig csupán félek.

Méregfogammal védlek:

megölök bárkit,

ha megijedek,

s te azt hiszed,

mocskot spriccelek.

Pedig szeretlek.

Félek.

Hajszálnyi vágy

2011-08-08T20:13:00.000+02:00

Hajszálnyi vágy

A parkettát bámulom,

egyedül.

Lassan, de biztosan

lemerül

bennem az önsajnálat.

Porszívózni kell.

Felzúg a gép,

morcogva tolom a csövet,

a por lázas porcicát követ.

És jaj, mivel játszanak a macsok?

A padlón nem csak léha porpamacsok,

hanem barna hajszálak is nyújtóznak:

kis pamutgombolyagok

vézna szálai.

És a szomorka visszakúszik,

mert ma mellém nem bújik

a szálak tulaja.

De könnypatakom tutaja

nem indul útnak.

Csak nézem őket,

nem visz rá a lélek,

hogy bántsam.

Bárcsak

felépíthetném őt belőlük,

vagy megidézhetném.

Bárcsak...

Várj csak,

hová tűntek?

Rájuk toltam a berregő gépet?

Mindegy.

Morcogva tolom a csövet,

elhallgat a gép.

Befejeztem.

A parkettát bámulom,

zokogok.

Lassan, de biztosan

felbuzog

bennem a vágy utánad.

Ó, de...

2011-07-30T22:07:00.000+02:00

Ó, de...

Átirat József Attila Óda című versének részletéből, keverve Kosztolányi Már néha gondolok a szerelemre című versével.

Itt ülök hullámzó ágyikómban.

A muló nyár

zörgő vihara, mint egy borús

zenekar dallama, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami nem is volt,

a fej lehajlott és megholt

a szív.

Ó, de éledj, te balga,

ébredj már tudatra:

ami nem volt, nem is lesz.

Te pedig jössz majd,

látom fakadni fogaidon a kacajt.

Aztán komoly kisfiúvá bújsz,

úgy is enyém vagy:

éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.

Széttekintesz, és szobánkba csönd lesz.

Hát várok.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Mert szeretlek,

mint mélyüket a hallgatag vermek.

Verd meg

százszor, ezerszer a lelkem.

A tiéd.

Paradoxon

2011-07-28T22:17:00.000+02:00

Paradoxon (a szerelemfüggőségre)

Egyszer leszokok
És leszopok
Egy bodorfejű szerelmet…

…

Ha te azt akarod.

Csibészek

2011-07-22T23:06:00.003+02:00

Csibészek

Sós kis csibészek
Csiklandozzák szempillámat:
Egy pillanat,
S ki is szöknek.
Rögvest
Kart karba öltenek:
Zokogok már,
Hiába zavarom,
Őket..
Nem akarom,
De mégis…
Hej, ti csibész könnyek.

Hiszti

2011-07-16T18:07:00.000+02:00

Hiszti

Csöppen a csöpp kis könnycsepp.
Talán semmi sem lesz könnyebb,
De távozik a felesleges
Nátrium.
Át birom
Vészelni a legrosszabbat is:
Erős vagyok.
De nem akarok
Halkan tűrni.
Ha dugsz, sikítok,
Ha versz, kibírok
Ezer pofont is.
De engedj ordítani,
Hisztérikusan zokogni,
Hogy onthassam könnyeim,
Ha fáj itt benn.

Elveszteni

2011-07-16T00:01:00.002+02:00

De ha elvesztem önmagam érted, azt vesztem el, akit szeretsz...

.

.

...

Más

2011-06-28T22:02:00.003+02:00

Olyan jó lenne egy kicsit önmagamon túl látni...

.
.
.

Alkímia

2011-06-21T23:38:00.000+02:00

Alkímia

Tenyerem csapom:

Magam transzmutálom

A szívedbe,

De helyén a Bölcsek Köve vár.

Meg is szerzem talán,

S alkímiám fölerősítem:

Örökre beléd vésem

Transzmutációs köreimet.

Drága homonculus-szerelmem,

Kinek minden sebe begyógyul...

Ajkamra tódul

Ezer bocsánatkérő szó.

Többé nem sebezlek.

Nem hallom

2011-06-09T09:40:00.000+02:00

és akkor elkezded mondani, hogy papi már megint rosszul volt éjjel, nagyon fulladt, a doki is kiment... többet nem is hallok, mert berakom a fülhallgatót és a zene szép lassan nyomja el azt, amit mondasz. így ni, így már minden rendben van. nem kell arra gondolni, hogy vajon ki mikor fog itt hagyni, nem kezdek el bánkódni, hogy miért nem töltök mindenkivel több időt, és legfőképpen nem kell azokra gondolni, akik már nincsenek. nem kell emlékezni, hogy valamikor volt, valamikor gombokkal boltosat játszottunk, és aztán egyszer csak megszűnt, és a szokásos, ami ilyenkor mindig előttem van: soha többé nem fog már a megszokott karosszékében ülni, sőt, igazából a szék helyén most már a hűtő van, mellette meg nem a kis asztalka, hanem a tűzhely. pedig azért nem volt olyan rég. de elmúlt. már nem kellene ilyenekkel foglalkozni. egyébként sem kellene megijedni a veszteségektől. sírni pláne nem kellene. nem sírni. sírni...

Nyár

2011-06-07T21:22:00.000+02:00

Nyár

Szép az ősz, és szépek leszünk

mi is, ha majd emlékezünk

a nyárra, ami úgyis múlik,

és ha majd a levél hullik,

előkotorjuk a régi napfényt.

Szép az ősz, és szépek lesznek

emlékeink, ha elvesznek

majd a tél puha leple alatt,

miközben lelkünkben marad

a titkon kihalászott nyár.

Sose fáj.

Csak elfut.

Légió

2011-06-05T00:02:00.002+02:00

Légió
(Légiós küldetés a sivatagban, avagy az élet, ketten vállvetve)

Homok ragadt a fogamba.

Piszkáld ki,

a haragra

most nincs időnk!

Szólj, ha kész vagy,

ígérem,

nem harapom le ujjad,

esetleg megrágcsálom,

ahogy az idő is tenné.

Most lóduljunk,

előre,

hopp de hajj,

meg ne halj,

vagy megöllek,

te csálélelkű

kópé!

Ojvé,

ott szalad!

Lődd, a vad

elszökik,

megbökik

valagunk,

ha nem haladunk!

Puff-puff,

ukmukfukk

legyőzted,

begyűrted

a homokba

az ellent!

Pezsgőt!

Várj, homok ült a szemedbe!

Kiszedem,

s ha tehetem

csókot adok.

Így ni, kész vagy,

bár közben

leharaptad az ujjam,

pedig ígérted, hogy nem.

De én mégsem haragszom rád.

Akiknek hiányzik, hogy reggelente elmeséljem a hülye álmaim

2011-05-30T16:08:00.002+02:00

... szóval megint ilyen hülyeséget álmodtam, ami határozottan nem volt jó, és mégis kellemes érzéssel ébredtem utána reggel. Volt benne minden: lézerkardozás meg szellemek meg varázslás, sőt, a középiskolás, gyűlölt osztályfőnök is pattogott néha, hogy osztálykirándulás van és csoportképet kell csinálni... de nem is ez a lényeg.

Az egésznek valamilyen fura, boldogító hangulata volt. Egy kis csapat tagjaként csöppentem a történetbe, akikkel szellemeket meg szörnyeket, meg tököm tudja milyen izéket irtottunk (kicsi Scooby Doo utánérzés). Az egyik alkalommal egy esős, ködös kis luxusvároskába érkeztünk, ahol leginkább hirdetésekbe illő, hatalmas kertes házak álltak elszórva. Egy vámpír miatt érkeztünk ide, de a küldetésből sajnos nem sokra emlékszem már. A vámpír nő volt, leginkább Gollamra emlékeztetett: halvány, áttetszőnek tűnő, fehér bőre volt, minden foga hegyes, szeme körül vörös foltok, őrült vigyorgás és csapzott külső. Hipnotizálta az áldozatait és egy régi temetőben kellett végeznünk vele (saját földben alvás mítosz, tudjátok, stb). Na, hát a lényeg, hogy elég félelmetesen nézett ki és valami hihetetlen tébolyt árasztott magából, amitől még jobban rettegtem, meg is állapítottam, hogy ettől tuti rémálmaim lesznek... értitek, álmomban olyat láttam, amitől rosszat álmodok majd később... na mindegy. Rémlik egy nagyon régi, elhanyagolt temető, meg sírok nyitogatása és csukogatása, lenyűgöző szobrok és síremlékek, meg csontvázak és mumifikálódott hullák. Ja és valami piros trutyi. Sajna ennyi, semmi más nem maradt meg. Viszont miután visszatértünk a városba, kiderült, hogy kis csapatunk (ha jól emlékszem, ketten voltunk lányok és ketten fiúk) egyik tagja ott lakott... vagyis ott lakott a családja, akiket már rég nem látott. Elkísértük a házukhoz, ahol egy lány a nyakába ugrott és szájon puszilta (pedig meg voltam győződve, hogy testvérek, de ez kicsit elbizonytalanított...) Ezt a szájra puszit már csak azért is meg kell említeni, mert csapatunk másik lány tagja (nagy barna szemű, barna hajú, szomorú arcú, kemény lány) szerelmes volt ebbe a fiúba. Néha azt hittem, hogy én is. Furcsa, mert emlékszem, hogy a másik fiú Zach Galifianakisra (te jó ég, sikerült leírni!) emlékeztetett, de ő... hát róla semmire sem emlékszem, se arra, hogy hogy nézett ki, se arra, hogy pontosan mit csinált. Később jöttem rá, hogy nem, nem voltam belé szerelmes, de közelebb álltam hozzá, mint a barna hajú lány (na, az ő bosszús nézésére tisztán emlékszem). Tudom abból, ahogy megöleltük egymást, vagy ahogy megsimogattam a karját amikor láttam, hogy elszomorítja ez a hazatérés. Talán emiatt a pici érzés miatt maradt olyan kellemes hangulat bennem ébredés után.
A következő küldetés közben valószínűleg már kezdtem felületesebb alvásba és álmodásba csúszni, mert egyre katyvaszabb lett. Tudom, hogy valami teniszlabdaszerű szellemizét kellett volna kiiktatni, és azt is, hogy a csapatból ketten akarták elintézni. Aztán csak annyi maradt meg, hogy nem sikerült nekik, és mérgelődve mentem én is utánuk a másik társunkkal. Hirtelen nem találtam semmi fegyvert, úgyhogy gondoltam egyet és lett egy lézerkardom. Bizony. Mert ilyen menő vagyok. Lézerkarddal a teniszlabdaszellem ellen. Yeah.

Ennyi volt, mese volt, másra nem emlékszem, csak ugye Hervai Ágnes tanárnőre, akit annyira "imádtunk", hogy még mindig képes bekúszni az álmaimba és dirigálni, hogy ő a temetőben az egyik '48-as emlékmű előtt csoportképet akar... hát baszódjon meg...

Nem elég jó

2011-05-22T16:48:00.001+02:00

...és tudod, semmi értelme, hogy jobb legyek. Ahhoz, hogy ez számítson, minimum a legjobbnak kellene lennem, és az úgysem leszek soha, nem is akarok az lenni. Az, hogy jobb legyek, erőfeszítéseket igényelne, áldozatot, meg hasonló faszságokat, amik mind-mind kárba vesznének, hiszen nem lennék a LEGjobb, csak jobb. Jobb a semmiért. Jobb, csak úgy, cél nélkül. Miért vállaljak kényelmetlenséget, ha a kényelemben maradva is ugyanolyan eredményt érek el? Azért, hogy valaki felnézzen rám? Ne nevettess, akinek most nem vagyok elég jó, annak később sem leszek, sőt, annak nem is AKAROK elég jó lenni. Az bekaphatja. Egyébként is, mi értelme van akár a legjobbnak is lenni? Hírnév? Gazdagság? Ugyan... Attól, hogy valaki a legjobb, nem lesz a legboldogabb. Én pedig csak boldog akarok lenni, csak így, jóként, nem jobbként, vagy a legjobbként.

Idegenek

2011-05-10T21:54:00.000+02:00

Idegenek

Százszor, ezerszer végigtapogatták
tekinteteink egymást.
Először csak távolról.
Majd a proxéma egyenes arányosságban
csökkent az idővel,
míg végül szíveink símogatóztak
a közelségben.
Mondhatni, tudlak.
És ezzel együtt félek,
édes, rettegek,
talán mégsem ismerlek,
szíveink simogatása,
szavaink kedves bája
titkokat fedhet.
Talán valami fájhat,
talán valamit bezársz,
talán valamit bezárok...
valamit, kedves, lehet, hogy megbánok.

Erős vagyok

2011-05-02T14:03:00.002+02:00

Erős vagyok

bolyhosodó semmiségek,

magasságok és mélységek,

most mind szögre kerültök.

előveszek valami mást,

a szívemet bántó nyomást

elhagyom,

helyette felkapom

a nyarat,

lemosom a sarat

és mosolyt mázolok.

csak ámulok

majd csukott héjjal,

saját bensőm csodáin.

mert íme, rajtam múlik,

hogy belőlem mi hullik

a papírra,

s a só kicsapódik-e.

erős vagyok.

Levél

2011-04-20T21:00:00.033+02:00

Délelőtt, amikor nagy nehezen felébredtem, már itt volt a leveled. Álmosan bontogattam, és szemmorzsolva kezdtem olvasni. Nem, először nem is olvastam. Csak megfogtam, nézegettem, forgattam az ujjaim között. Aztán mosolyogtam azon, hogy te is lefűzhető füzetlapra írtál, mint én. Visszatértünk a "hagyományoshoz", de igényesebbek nem lettünk, édes.

Mielőtt belekezdtem volna, arra gondoltam, mennyivel jobban esik ezt olvasni, mint egy elektronikus üzenetet. Utálom, amikor percekig a monitort kell bámulni egyazon szöveg miatt. Megunom és van hogy átugrok részleteket. De így... így minden szó kincs. Minden betű kanyarintása izgalmas. "Nahát, itt az n betűd olyan, mintha csak vessző lenne!" "Hát, drága, nem is vettem eddig észre, hogy ilyen 'csúnyán' írsz..."

Levelet olvasni olyan, mintha megoldanánk egy embert és megtartanánk magunknak. Én is fogtalak és miután végeztem a rejtéllyel, kiélveztem kezednek minden apró cirógatását, beraktalak az emlékeket őrző Converse cipősdobozomba.

Szeretem a(z)...

2011-04-19T22:35:00.000+02:00

...fák illatát eső áztatta földet csókot az ajkamon tekintetet a vállamon kezed érintését langyos időt pillangókat varázslatot tó illatát héliumos lufikat fényképezést ronggyá olvasott könyveket buszozást a szerelmemhez valakikhez tartozást plüss mosómedvémet alvadó vért régi fényképeket emlékeket butaságokat beteg filmeket őrültekről szóló könyveket mangákat és animéket teát tejjel levendulás vízben fürdést habbal szakáll rajzolást füzetbe firkálást rímek vetését novellák írását szabadban pisilést városban mezítláb sétálást aszfaltra rajzolást gumicukrot vattacukrot csokit golyórágót palacsintát testápoló kenegetését pasik illatát nők illatát tusfürdők illatát gyurmák illatát elvont dolgokat kreatívkodást játékokat képzeletemet csinos Batust tűzijátékot nagy sétákat Eger belvárosát régi romokat várakat kastélyokat virágokat gyomokat akácfa virágának illatát erdő illatát öblítő illatát klasszikus zenét rockot punkot punkrockot folkrockot gothicrockot alterrockot alterpopot indie zenét japán zenét fantasyt meséket rajzfilmeket cartoon networköt mások után kémkedést nyári esőt magamban beszélést elképzelt párbeszédeket hintázást libikókázást dodzsemet szellemvasutat (csukott szemmel) rágcsálókat cicákat madarakat macskaköves utcákat horrorfilmek béna sikolyait kétségbeejtő képeket depressziós rajzokat színes képeket és tintákat halottakról készült képeket madárcsicsergést reggel...

Tolvaj

2011-04-17T00:12:00.002+02:00

Tolvaj

Félek: Elveszem
Mindened,
Aztán majd rajtam keresed
Azt a kis kulcsot,
Amivel szívembe zártalak.
Nem adhatom, se most, se máskor…
Túl soká vártalak.

Szédülés

2011-04-12T20:37:00.002+02:00

Szédülés

Beléd szédülök,

Lassan, szívdobogva...

Hajolj közelebb,

Hogy puhára essek,

Hajolj le gyorsan,

Hozzám, az ágyra,

Bágyadt kezedet simítsd a számra!

Simítsd a számra,

Töröld le ajkam,

Hogy szavaimat többé ne halljam!

Többé ne halljam,

Csak ha hozzád szól:

Édes menedék a néma száj-ól.

Kelj fel... így már jó.

Hozd a kispárnát,

A puha takarót!

Főzök neked egy bögre kakaót...

Beléd szédültem,

Lassan, szívdobogva...

Vámpír

2011-04-11T19:58:00.000+02:00

Vámpír

Idd ki a vérem,

Csak melegedjél,

Mennyei tűzbe most felemeljél!

Mennyei tűzbe most felemeljél,

Bárhova hívnak, csak bele menjél,

Szép sikolyoktól el ne feledjél!

Idd ki a vérem,

Csak melegedjél,

Majdcsak könyörgök, hogy elengedjél...

Csillámvámpír

2011-04-04T14:45:00.000+02:00

Napok óta nem tudom kiverni a fejemből a kérdést, hogy mi lehet a tvájlájtos vámpírok csillogásának mechanizmusa... Hülyeség, tudom, de már a könyvben is annyira idegesített, és most valamiért eszembe jutott.

Tehát adott egy vámpír. Tudjuk, hogy a vámpírok nem mehetnek ki a fényre. Általában azért, mert ennek következményeképp szénné égnek, de Stephenie Meyer csodás könyvében csupán azon buzis okból kifolyólag nem merészkednek ki a napra, mert a hatására diszkógömbként csillámlik a bőrük. Ez már önmagában röhejes, de engem mégis az irritált, hogy ennek ellenére simán flangálnak nappal a suliban, mit nekik egy kis napfény, Forks-ban úgysem süt a Nap, ha meg egy évben egyszer mégis, akkor kikérik a gyerkőcöket az iskolából és közös vadászatot rittyentenek, héjhó! De akkor mitől függ, hogy csillognak-e, vagy nem? Mert bármilyen hihetetlen, a napfény bizony akkor is körülveszi szépséges vámpírtestüket, ha borús az idő. Persze lehet, hogy csak akkor kezdődik a csillámlás, ha egyetlen sugárnyaláb reflektorként rájuk fókuszál, kitörve a Forks egét borító felhők közül. Ez a veszély pedig bármikor fenyegetheti őket! Mi történik, ha Edward kilép az iskola kapuján, és hopp, egy kósza napsugár véletlenül pofánbassza? Vagy Cullen papa különleges képességei közé tartozik a napsugarak pontos bemérése is, és folyamatosan értesíti drága gyermekeit, ha egy rakoncátlan sugár a közelükbe tart?

Ahh, az élet nagy rejtélyei...

Üllői-úti fák hervadása

2011-04-02T17:26:00.000+02:00

Üllői-úti fák hervadása

Az utolsó fehér szirom is lehullott az Üllői-úti fákról.

Nem beszélhetek másról,

Mert felrobbanok:

Azt a szirmot nézem meredten,

És ontom rá a szót higgadtan,

Bár ordítanék…

Pedig tudom, szegény szirom nem bűnös.

Bűvös

Fehérségét vádlom mégis,

Azt az egyet,

Nem az előtte lehullott ezret.

De a fa már így is, úgy is csupasz,

Mindegy még mi mindent mutatsz,

Virágai nem adnak kedvet, tusát.

Lásd be, féreg rágta meg husát

Annak, ami régen volt.

Volt, s már nem lesz:

Vége.

Szakítok, mert te félted

Igazán, végleg kimondani.

Nekem talán nem fáj?

De én úgyis önző vagyok,

Nem érzed majd, ha többé nem adok…

Kertész leszek

2011-03-30T21:45:00.000+02:00

Kertész leszek

Az igazság, Édes, az,
Hogy ha szívünkben sok a gaz,
Kertészkalapot csapok fejembe,
S a kutyatejet kesztyűmmel fejem le.
A szántást rád hagyom.
Az férfimunka.

Közös Költemény

2011-03-29T23:48:00.000+02:00

Amikor véletlenül rátaláltam a "Közös Költemény" nevű kezdeményezésre, nem jártam különösebben utána, és nem is vettem túlságosan komolyan. Láttam, hogy szavakat lehet beküldeni, melyekből Lackfi János költ majd verseket. Annyit tudtam, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár programjáról van szó, ami 2010-re hirdette meg a Családi Olvasás Évét (kampányvideó). Ekkor indult el a Közös Költemény projekt, ami a szóbeküldés mellett lehetőséget adott bárkinek, hogy a megadott szavakból saját maga alkosson verset és töltse fel a honlapra. Én, kis gyanútlan, összedobáltam pár szót, amit az oldalon találtam és nagyjából jól is hangzott, aztán el is felejtettem az egészet. Egészen addig nem gondoltam erre, amíg egy értesítést nem kaptam e-mailben, hogy szeretettel várnak a díjátadóra és a kis könyvecske bemutatójára, ugyanis bekerültem a kötetbe. Csak pislogtam, mint szélvédő a tevenyálban, ráadásul mivel nem tudtam részt venni az ünnepségen, postán küldtek egy ingyen példányt, egy oklevelet és 3000 Ft értékű Alexandra könyvutalványt (jelentem, elköltve: Hermann Hesse - Demian, Boris Vian - Szívtépő). Igaz, ez a kis keménykötéses kötet sokkal inkább tűnik promóciós anyagnak, mintsem "igazi" kiadványnak, ettől még jó érzés tudni, hogy miközben Lackfit olvasgatom, csak néhány oldalt kell lapoznom, és ott az én nevem.

Mielőtt beszúrnám a versikét, ami bekerült, leszögezném, hogy egyáltalán nem vagyok büszke rá. Csak kattintgattam a szavak között és dobáltam őket egymás után, ahogy jól hangzott, vagy jó képet adtak, de nem foglalkoztam különösebben vele. Fél perc alatt gyorsan beleraktam tíz szót, és hagytam is annyiban. De már mindegy, ha pocsék is, vállalom, még így sem hiszem, hogy ez lenne a legpocsékabb kis szösszenet a kötetben (az egész tartalom online olvasható itt):

Álmatlan álmodozó

Utcákon csámborgó
Álmatlan álmodozó:
Kövér könny sündörög két fáradt szemében,
Mosolygós felhők símogatják édes tündér-fejét
És eltűnik a bú-fényes, napsugár éjben.

Bizony, ennyi az egész. De javára szóljon, hogy több benne az olyan szó, ami eleve adott volt, mint azok, amiket én raktam bele önkényesen.

Egyszóval: ha a vers szar is lett, a lényeg, hogy kaptam könyvutalványt és végre olvashatom a Demiant és lubickolhatok Vian fura-groteszk világában. Ja, és a gyerekeimnek majd olvashatok exkluzív Lackfi-verseket :)

Mocskolódó

2011-03-28T22:37:00.002+02:00

Mocskolódó

Megvádollak: Büdös vagy, mocskos, utállak…
S közben sárral tömöm be saját számat.

Aztán kiköpöm, s lábad elé omlok vadul.
Szégyellem, de gyenge vagyok. Rohadtul
Félek nemet mondani,
Így nem tudom feloldani
A szívbillentyű-zárat.
Várat
Magára a csend.

De csitt, mi fény dereng…

Desztilláció

2011-03-27T23:36:00.004+02:00

Desztilláció

Lecsöpögök, mint a gyenge víz,
Ahogy szavakkal desztillálsz.
Pedig nem akarok tiszta lenni.
Sem üres.
A kavargó-ülepedő gondolatok
Kellenek nekem, s fondorlatos
Képek és szavak,
Amiket kihányhatok
Átlátszó testemből.
Így kristályosítok.
Így szabad vagyok.
Elfolyok…
Szabad vagyok?
Csöpp

Béklyó-faló

2011-02-16T22:32:00.000+01:00

Béklyó-faló

Rab vagyok, hiába rázom magam.
Megszökök unos-untalan,
S mégis itt vagyok.

A bilincset most lerágom, hisz’ az is karperec:
A perecet, perecet, szeretik a gyerekek.

Látod,én is gyerek vagyok,
Láncszemeket szopogatok…
A leggyengébb rám is élvez,
Velem sikoltva végez

Vagy enged szabadon (?)

Álomcsapda

2011-01-05T16:48:00.000+01:00

Megáll a hullámvasút, és kiszállunk. Tudom, hogy te különösebben nem vagy oda az ilyenért, de én meglepő módon nagyon is élveztem. Be is sötétedett, indulni kéne lassan, úgyhogy megcélozzuk a ruhatárat. Egy fogast foglaltunk el ketten, ezért gyorsan megkapjuk a kabátjainkat. Ekkor jut csak eszembe, hogy velünk van az unokatesóm is.
- Neked hol a ruhatárjegyed?
- Nemtom. Lehet, hogy anyánál maradt.
Fasza. Én nem fogok ebben a tömegben keresgélni, egyébként is késő van, fáradt vagyok.
- Mindegy, úgyis csak egy álom, ha azt akarom, már rajta is van a kabátja.
És valóban. Unokatestvérem felöltözve áll mellettem. Én csak vigyorgok a leleményességemen, te azonban aggodalmasan nézel rám:
- Nem kellene ilyen feltűnően csinálnod. Felhívod magadra a figyelmüket...
- Jaj, menj már ezzel az inszepsönös baromsággal.
De látom, hogy tényleg felém fordulnak, és bámulni kezdenek néhányan. Attól még az álom csak álom, ezért vagány maradok, és kész:
- Ha akarom, itt mindenkinek vámpírfoga nő, és mire megpróbálják ránk vetni magukat, már fel is ébredek.
És valóban. Az egész tömeg egy emberként fordul felénk, minden tagja nagyra tátja a száját, megvillantja agyarait, és készül, hogy nekünk ugorjon. Én meg persze felébredek.

A hátamon fekszem, homályosan látok még, az arcomba lóg a gyapjúpaplan. Kicsit megborzongok, ahogy látom magam előtt az eltorzult arcú tömeget, de aztán mosolygok egy jót, mert imádom, hogy ilyen jól tudom befolyásolni az álmaimat. Irritálni kezd a takaró, megpróbálom kicsit megigazítani, de nem mozdul a karom. Újra próbálkozom és végre sikerül egy kicsit félrelöknöm.

Aztán kinyitom a szemem. A takaró még mindig elfoglalja a látóterem nagy részét, homályos fehérsége még mindig az arcomban van. Pedig emlékszem, hogy megigazítottam. Megpróbálok inkább felkelni. Hiába. Mintha mindenem elzsibbadt volna. De nem adom fel, veszek egy nagy lendületet és egyszerűen kivetem magam az ágyból. Tehetetlenül vergődöm a földön, nem tudok feltápászkodni, mindenem gyenge, a takaró pedig továbbra is fojtogat. Végül sikerül elkezdenem kúszni-mászni, és leszédelgek a konyhába.
- Jó reggelt!
Anya ebédet főz.
- Jó reggelt! Mennyi az idő? Azt hittem, sose sikerül felkelnem...
- Tizenegy óra. Én nemsokára megyek be a városba, itt lesz majd az ebéd.
- Oké. Mit főztél?
- Túrós tésztát.
- Dejó!
Közben az asztalon álló befőttesüvegből kiveszek egy szem szilvát. Nem is tudtam, hogy van itthon szilvakompót...
Aztán anya megszólal:
- Ideadnád a szakácssfvfgt....
- Tessék?
- Ideadnád a szakácssfttrgsdj...
Nem értem mit mond, és csak ekkor jövök rá...

Újra kinyitom a szemem és a szobámban fekszem, tehát az előbb sem sikerült felkelnem. Minden homályos, a kurva takaró meg mindent eltakar előlem. Legalább a fejemet próbálom forgatni, de az sem megy. Megpróbálok aludni, de a hátamon fekve nem tudok. Csak várok tehetetlenül.

Délután negyed kettőkor csörög a telefon, én pedig olyan hirtelen szakadok ki végre a börtönömből, hogy szinte beleszédülök. Ha akkor nem hívsz, nem tudom, meddig maradtam volna még ebben a csapdában...

Hajszál

2011-01-03T12:02:00.000+01:00

Az első jelenetben egy hajszál röptét látjuk, ahogy pajkosan siklik a szélben. Ez a hosszú, szőke, göndörödő kis huncutság pár perce még Erika pólóján pihent, egészen addig, amíg a metró süvöltése el nem sodorta onnan. Láthatjuk, hogy hamar megunja ezt a szélben szállingózást, hiszen már ereszkedik is le egy másik pólóra: Zoli fél lábbal már a metróba veti magát, amikor a huncutság kiválasztja őt és a vállára telepszik.

A második jelenetben Zoli hazaérkezik, vállán az utazóval. Az egész szobában zizeg a forróság, ami megszédíti a férfit. Gyorsan az ágyra dobja magáról a ruháit és rácsobban a takarók hűvösségére. A hajszál csak erre a pillanatra várt. Amint a ruhák az ágyra pihennek, elengedi a póló szövetét és kényesen lebben az egyik párnára. Csöndben vár.

A harmadik jelenetben megérkezik Zoli felesége, Réka. Látja, hogy a férjét elnyomta az álmodás buzgalma, ezért halkan lépdel az ágy mellé. Kezét megszokásból végigsimítja a párnán. Ekkor harapja meg a huncutság. Felemeli a kezét, és látja a hosszú, szőke, göndörödő kis ördögöt. Akárhogy is nézegeti, nem hasonlít se Zoli rövid, barna hajára, se az ő rövid, vörös hajára. A hajszálat gondosan az éjjeliszekrény fiókjába helyezi, és könnycsípte arccal bújik az alvó Zoli mögé.

A negyedik, egyben utolsó jelenetben Zoli felébred. Először csak kellemetlenül csípő nedvességet érez a hátán. Aztán ráeszmél felesége ölelő karjára is. Óvatosan megfordul. Réka sós szemei bámulnak rá. Amikor megkérdezi mi a baj, a nő kihúzza a fiókot és mint az igazság kardját, úgy emeli a magasba a huncutságot. Zoli erre értetlenkedik, Réka pedig hinni akar neki. Már maga a férfi is könnyezik, ahogy szerelméről és hűségéről próbálja meggyőzni a nőt. Végül Réka beleegyezik, hogy egy hajszál bárhonnan odakerülhetett. Nem számít.

Álom-bálon

2010-12-25T17:22:00.000+01:00

Álmomban egy kertben voltam, ami állatoktól és csinos ruhás emberektől volt terhes. Ezen az egy képen kívül minden más részletet az ébrenlét homálya fedi előlem. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy ebből az álomból egy következőbe riadtam: a kertből egy városba kerültem. Ekkor ember voltam, előzőleg azonban valamiféle állat. A szerelmem pedig galamb formában jelent meg előttem. Hittem, hogy felismer, hogy így is velem marad, de csalódtam. Én ember voltam, ő pedig tudatlan galamb. Egy ideig még követni tudtam a szememmel, aztán megértettem, hogy örökre elhagy, messzire repül. Nélkülem.

Emlékezés

2010-12-20T21:25:00.000+01:00

Nahát, rég láttalak. Azt hittem, felém sem nézel már többé, hogy elfelejtettél, hogy számodra megszűntem. Pedig te is tudod... ha számodra megszűnök, végleg megszűnök. Onnantól nem létezem. Már csak az emlékeidben élek, pedig régen ott voltam a jelenbéli gondolataidban is. Miért száműztél onnan? Miért csak az elmúlt napjainkat veszed elő, ha rám gondolsz? Most is lehetne minden ugyanúgy, én itt vagyok, várok rád. Fordítsd egy kicsit oldalra a fejed, és te is megláthatsz. Csak nézz ide. Látsz, igaz? Akkor miért nem veszel rólam tudomást? Neked könnyebb így? Mert ha igen, engedj el, hagyj megszűnni... akkor te sem fogsz fájni nekem, és a te lelkiismereted sem fog mocorogni miattam. Nem megy? Tudtam, hogy úgysem tudod megtenni. Önző vagy. Félreraktál engem szűkösebb időkre. De tudod mit? Én így is szeretlek.

Reggeli szerelem-cica

2010-12-14T23:51:00.000+01:00

Reggel van, a Nap is süti már a tököt,
Mi is ébredhetnénk lassan…
A harang delet ütött.

Te csak maradj fekve, addig én
Felszárítok minden párna-nyáltócsát.
Tejbőrödet iszom majd a reggeli kekszhez,
Letörlöm majd arcodról az ottmaradt morzsát
Szemed sugarától a kis konyha meleg lesz.
Te meg, édes, csak maradj fekve.

Látom, hogy álmos vagy,
A szemed még gyenge,
De azért, kedvesem,
Egy kis fényt engedj be!
Még a számat sem látom:
A vak sötét helyettem eszi meg a kekszet,
S akkor pici szívem fölöttébb nehezt’ lesz.

Szerelmem, te nem is eszel, csak morzsálva nyammogsz,
Én az asztalnál ülök, te az ágyból kukkantasz rám,
Nézed a pőre királyi ruhám.
Ettől a nézéstől pedig csókra kezdek fájni,
Jaj, a szemeidtől nincs kedvem megválni!
Oda mennék én, de félek, hogy berántasz
- No nem valami ételnek, hanem be az ágyba,
Látom, hogy ez huncut kis szíved vágya.
Ezért hát nyitom számat,
Mondanám, hogy gyere. De nem lehet:
A cica elvitte a nyelvemet.

Cirmos cica hajj,
Ebből lesz a baj!
Kapsz tejet, meg kekszet,
Csak add vissza a nyelvet,
Ti komisz kis szerelemmacska!

Mégis fáért sír a víz

2010-11-28T19:21:00.002+01:00

Kiszipolyozott. Jött, szeretett, megölt. Egykor sebes és dübörgő voltam, ember és állat rettegett tőlem. Ámokfutásomban kislányokat ragadtam el, városokat döntöttem romba. Igen, gyilkoltam is. És íme, én lettem az áldozat.

Tavasszal kezdődött, a kedvenc évszakommal. Az őszi esőzéseket leszámítva az olvadó hótól kaptam a legnagyobb erőt. Igazi csődörnek éreztem magam, azt hittem, megállíthatatlan vagyok. De akkor…

Valami hirtelen belém szúrt. Nem volt fájdalmas, csak egy enyhe kis csípés, de végigbizsergetett. Az érzet forrását keresve rohantam végig kiszélesedett medremben. Megdöbbenten láttam, hogy egy fa lógatta belém szégyenlős gyökerét. Elpirult, amikor észrevette, hogy figyelem.

- Elnézést, de nagyon szomjas voltam. Remélem, nem bánja…

Nem bántam. Egész tavasszal csendesen figyeltem, ahogy szemérmesen kortyolgat. Már nyár volt, amikor először elkezdtünk igazán beszélgetni. Lenyűgözött a vidámsága, remegő hullámzással hallgattam nevetésének susogását. Annyira megszerettem, hogy észre sem vettem az egyre növekvő kortyokat. Pedig a száraz évszak engem is megkínzott. Egyre kevesebb lettem, ő pedig egyre több. Teljesen átadtam magam neki.

Eljött az ősz, de medrem olyannyira kiszáradt, hogy hiába hullatta értem könnyeit az ég, nem voltam képes újra talpra állni. Ő pedig, akit mindaddig tápláltam, óriássá lett, hogy halálom után is gyönyörködjem benne.

http://www.youtube.com/watch?v=NZkADaRW-Hk

Az igazi

2010-11-25T01:51:00.002+01:00

Az igazi

A monoton zúgás volt az első fülembe kúszó hang, amikor magamhoz tértem. Ki akartam nyitni a szemem, de a héjak ránőttek, nem teljesítették a kívánságom. Emelni próbáltam a karom, hogy kézfejemmel ledörzsöljem arcomról az ólmot, de nem mozdult. Pánikba estem. Éreztem, ahogy hevesedik a szívem, és egyre gyorsabban áramlik levegő a tüdőmbe. Préseltem mellkasomból a hangokat, de elakadtak valahol a gégémben. Hiába próbáltam, képtelen voltam segítségért kiáltani. Percek, sőt, talán órák teltek el ebben a tehetetlen kínlódásban. Aztán lehiggadtam. Igyekeztem összeszedni magam, rendszereztem a gondolataimat: „Nem mozdulok, tehát megbénultam. Gépek zizegnek és pittyegnek mindkét oldalamon, tehát kórházban kell lennem. Igen, már a szagokat is kezdem érezni, megcsípett a klór bűze.”

Mire sikerült mindezt tisztázni magamban, egy torok köszörülésének ismerős hangja törte meg a gondolataimat. Rögtön tudtam, hogy Ő az. Végül is természetes, hogy ha kórházban vagyok, a szerelmem mellettem legyen. Koncentráltam, hátha sikerül az illatát is elkapnom. De túl messze volt, valahol a bal oldalamon ülhetett. Hallottam, ahogy lapoz egy könyvben, és magamban mosolyra pöndörítettem a számat: „Ha olvas, már egészen biztos, hogy csak Ő lehet, senki más.” Elképzeltem, ahogy a papírba temeti az arcát. Néha talán fel is tekintett, hogy vessen egy pillantást rám. „Szegény, biztos várja már, hogy megmozduljak. De érzem, hogy bármelyik pillanatban újra engedelmeskedni kezdhetnek a tagjaim.” Jelezni akartam neki, mennyire örülök, hogy velem van. De nem sikerült. Elhatároztam, hogy az idegszaggató tétlenség ellenére is türelmesen várok majd. Egyelőre minden, tőle származó apró zajra. Aztán később minden másra. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, mire végre történt valami: nyílt az ajtó, valaki besétált. Köszönt. És tudtam, hogy ő az. A könyvbe bújt fiú nyugodtan köszönt vissza az imént érkezett lánynak.

- Ma sem?

Csend. A fiú talán megcsóválta a fejét.

- Jól vagy?

- Igen. Jó is, hogy jöttél, nekem lassan mennem kéne, és nem szívesen hagyom itt egyedül, te is tudod. Tudnál maradni?

- Persze.

Hallottam, ahogy a fiú összepakolt és elkapkodta sietős lépteit. A lány téblábolt egy darabig, majd közelebb surrogott. Egyre hangosabban hallottam a lélegzését, míg a végén már én magam voltam az orrából kiszökő szuszogás. Nyilván átölelt, de nem éreztem semmit, csak a fülembe bújó hangot. Amikor a lélegzés távolodni kezdett, és megállapodott azon a helyen, ahol korábban a szerelmem molyolt, megpróbáltam újra összesöpörni a stégurult gondolatgyöngyöket. Egyelőre félreraktam magamban a lányt, minden vele kapcsolatos érzést, minden vele kapcsolatos emléket és gondolatot. „Ő ráér. Most másra kell koncentrálnom.” Megpróbáltam megkeresni az utolsó emlékem. „A fiú benne volt, ez biztos. Meg a piros kocsi is. Meg az autópálya. Igen, utaztunk. Ketten. Hogy haza-e, vagy hozzá, azt nem tudom, és lényegtelen is. Persze, már emlékszem. Az anyósülésen már egy ideje nem működik a biztonsági öv. De ez csöppet sem érdekelt, én a szerelmem mellett akartam ülni, aki vezetett.” Ennyi elég volt egyszerre, nem akartam mindezt tovább görgetni az agyamban. „Végül is élek. Majd rendbe jövök. Nincs semmi baj. Már magamnál vagyok, ezután minden csak javulhat.” Sok időt tölthettem a saját gondolataimban futkározva, mert egy unott, hivatalos hang állított meg:

- Zárjuk az osztályt, kérem, távozzon!

Hallgattam a lány motozását, és felém közeledő lépteit. Újra hallottam fölém hajló lélegzését. Talán megpuszilta az arcom. Vagy talán nem is az arcom… Miután elment, minden újra csendesen búgott körülöttem, én pedig nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. A lányt újra félreraktam, ráér. Dúdolni kezdtem magamban egy buta kis éneket, és szép lassan elaludtam.

A következő hétre már megtanultam az események ritmusát, szinte pontosan tudtam követni a napszakokat. Minden nap ugyanúgy telt. Jött a fiú, váltotta a lány. A fiú néha hamarabb itt hagyott, a lány azonban mindig pontos volt. Őt félreraktam, és vártam a javulást.

Persze a harmadik héten sem változott semmi, ugyanolyan szobor maradtam, mint addig, a fiú pedig egyre többször késett, és egyre kevesebb ideig maradt. A lány már szinte idegesítően mellettem maradt. Minden nap zárásig.

A negyedik héten szemrehányást is tett a fiúnak, amikor megtudta, hogy vannak napok, amikor be se néz hozzám. Épp sikerült összefutniuk az egyik nap délutánján, amikor a lány jött, a fiú távozott:

- Sietsz?

- Igen, dolgom lenne.

- Egész héten nem láttalak. Bent voltál egyáltalán?

- Dehogynem! Hétfő reggel is benéztem, meg csütörtök délelőtt is beszaladtam hozzá. Pedig akkor is lett volna más dolgom.

- Értem.

A lány szerencsére megtartotta magának a véleményét, ezért nekem is volt elég erőm, hogy belül megvédjem a fiút. „Milyen édes! Szakít rám időt, pedig biztos sok minden mást is csinálnia kell.” A lányra továbbra sem gondoltam, mindig ott volt mellettem, tudomásul vettem, de a többi ráért. „Lesz még időm átgondolni a vele kapcsolatos dolgokat.” Minden nap megölelt, amikor megérkezett, és megpuszilt, mielőtt elment. Nagyon kedves volt tőle.

Az ötödik héten hiába vártam olyan nagyon a szerelmemet, nem jött. Pedig szívesen hallgattam volna a kezei közt surrogó lapokat. Vagy a torokköszörülést. Vagy egy tüsszentést. Nekem ennyi is elég lett volna, ahogy addig is elég volt. Ő soha nem hajolt a közelembe, de igaza is volt. „Minek érjen hozzám, ha úgysem érzem?” Próbáltam nem bánkódni a hiányon, gondoltam, messze lakhat a kórháztól, ráadásul iskolába is jár, és a családjának is biztos sokszor kell segítenie, sőt, talán dolgozik is. „Ennyi dolog mellett mégis milyen sokszor szánt rám időt!” A lány persze nem maradt így el, rutinszerűen érkezett délután, és az éjjeli zárásig nem is hagyott soha magamra. „Olyan kedves, de ráér még, hogy vele kapcsolatban szedjem össze a gondolataimat.”

A hatodik héten, amikor újra meglátogatott a szerelmem, még magamban sem hánytam a szemére az elmulasztott hetet. Arra gondoltam, hogy talán beteg volt, de végre velem van újra, hallhatom a hangos szusszanásait, miután – gondolom – lépcsőt mászott. „Megint szakított rám időt. Olyan rendes.” Aznap hamarabb jött a lány, szinte minden mozdulatát hallottam. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat benne valami. A fiú csodálkozott:

- Hogyhogy ilyen korán jöttél?

- Nézd, most már kénytelen vagyok kimondani kereken: egy szemét fasz vagy.

- Mégis miért?!

- Te is tudod. Fogadjunk, hogy múlthéten is mindig találtál jobb programot.

- Komolyan nem értem, mi bajod. Amikor tehetem, bejövök. De nekem más dolgom is van. Ő pedig úgysem tudja, hogy itt vagyok-e. Két hónapig minden nap bejöttem, sírtam, vártam, de semmi értelme. Csak tehetetlenebbnek érzem tőle magam.

- Ezért inkább „jobb dolog” címen otthon ülsz egyedül?

- Ezért inkább lefoglalom az agyam.

„Buta lány, nem is ismered! Én ismerem, és nem is számítottam tőle másra. Ő ilyen, és így szeretem. Igaza is van, tegyen úgy, ahogy neki jó. Nem akarom, hogy miattam legyen akár egy kicsivel is rosszabb az élete. Különben is, egyszer majd felkelek, már nem tarthat soká, és akkor minden újra olyan lesz, mint addig, és Ő nagyon fog szeretni.” A lány elviharzott, de este újra velem maradt. Kedves volt tőle. „Holnap talán végiggondolom majd ezt az egészet.”

Ezután két hét is eltelt úgy, hogy a szerelmem nem jött. Én lelkesen gyártottam neki a mentségeket, és mindet jóvá is hagytam. „Biztosan jó oka van annak, hogy miért nem jön.” Már mondanom sem kell, hogy a lány továbbra is változatlanul jött és ment. Mi több, egyik este mesélni kezd nekem. Először történt velem ilyen azóta, hogy magamhoz tértem. Addig soha senki nem címezte nekem a mondandóját. Ő épp azt mesélte, hogy megismert egy fiút. Éreztem, hogy félt, hogy bizonytalan, és tanácsot várna. Persze nem pont tőlem, aki kívülről nem tűnik többnek, mint egy görcs a takarón. De mégis elkezdett fúrni a lelkiismeret. Szerettem volna segíteni neki. Szerettem volna bőgve a lábai elé vetni magam és bocsánatot kérni mindenért, amit annyiszor félretettem. De persze lehetetlen volt. Az ajkaimat zár védte, a könnyeim pedig nem találtak kiutat. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ne jöjjön többet, élje a saját életét, ismerje meg azt a fiút, és legyen vele boldog. De még egy gurgulázásra sem futotta tőlem, ezért a lány továbbra sem felejtett el. A szerelmem viszont igen. Többé már nem jött, én pedig megtanultam nem várni.

Három héttel azután, hogy a lány megemlítette az alakuló románcot, egyszerre két ember jött hozzám este látogatóba. Az egyik a lány volt, megismertem a hangját. A sustorgásukból olyasmit vettem ki, hogy találkájuk lett volna kettesben, de a lány nem akarta elmulasztani a látogatást, ezért inkább a szerelmét is elhozta. Gonoszul füleltem, hátha csókok cuppogását hallom majd, és akkor jól felháborodhatok, hogy ezek ketten, itt a kórházban, mellettem, hogy van képük… De semmi ilyesmit nem hallottam. Nem sokkal zárás előtt azonban rólam kezdtek beszélgetni. A lány elmesélte, hogyan kerültem ide. Szépen elmondja a kocsit, az autópályát, a fiút. Ekkor kezd a szerelmemre terelődni a szó:

- És hol van most a barátja?

- Az hosszú…

- Van időnk.

- Furcsa lenne erről pont előtte beszélni.

- Úgysem hall.

- Jaj, nem érted! De jó, akkor elmondom. A baleset után teljesen maga alatt volt, nem egyszer próbált öngyilkos lenni, de valaki mindig megakadályozta. Azelőtt egy ideig nem nagyon beszéltünk, de akkor tudtam, hogy szüksége lesz rám, ezért újra rendszeresen írtam neki. Segíteni akartam feldolgozni, hogy én is feldolgozhassam. Közben két hónapig folyamatosan bejárt, aztán kezdett elmaradni. Mondta, hogy másokkal is egyre többet beszél, én pedig örültem, hogy jobban van, de utáltam, amiért már nem reménykedett, és magára hagyta a szerelmét. Később már azt is megtudtam, hogy egy városba került a kislánnyal, akibe azelőtt halálosan szerelmes volt. Újra beszélni kezdtek, találkozgattak, ő pedig természetesen fülig szerelmes lett, és elfelejtette az itt fekvő lányt. Ő továbblépett, pedig szerintem még nem kellett volna. Ha felébred szegény, összetörik a szíve. De úgyis összetörik majd az övét is, ahogy azelőtt is megtették. Szerintem ők nem is lehetnek igazán boldogok egymás nélkül.

„A lány? Ő még ráér… nem fontos…”

Kisherceg

2010-11-14T20:32:00.002+01:00

Tessék, itt vagyok! Magamnak nem kellek, hát ragadj meg! A tiéd vagyok.

De rózsa vagyok, felelős vagy értem… Ugye soha nem felejted el? Mert bevallom, nagyon félek a tigrisek karmaitól…

Amitől a legjobban

2010-11-12T11:56:00.002+01:00

Feküdtem melletted az ágyon, próbáltam felvenni lélegzésednek nyugodt, egyenletes ritmusát. De hiába. Az én szememet nem nehezítette álompor. Kínlódtam, próbáltam csak a te ölelésedre koncentrálni, de a tehetetlen unalom unos-untalan belém csípett. Próbáltam szép dolgokra gondolni, ahogy azt általában tanácsolni szokták az álmatlanoknak. Erről persze az agyam arra a kérdésre ugrott, hogy mit értenek „szép” alatt. Mit kellene elképzelnem? Mezőt virágokkal és őzikékkel?… Igaz, az én világomhoz jobban illene egy titkos erdei zug, tündérekkel és manókkal. Igen, ez az, elhatároztam, hogy tündérekre fogok gondolni. És már játszódott is a fejemben saját, néma esti mesém.

***

Alig sikerült elbóbiskolnom, amikor megmoccantál. Hirtelen levetetted magadról a karomat, és tested összegömbölyödött. Megijedtem, Kérdezte, mi a baj, de csak kétségbeesett hörgés volt a válasz. Mit tehettem volna? Sírni kezdtem, beszélni próbáltam, és mérlegeltem, vajon kell-e mentő. Csak azt éreztem, hogy én még kicsi vagyok ehhez; hogy az anyukámnak kellene szólnom, hogy csináljon valamit; hogy ha felhívom a mentőket, nem tudom majd, mit kell mondani a néninek vagy bácsinak. Ültem az ágyon, és bámultam görccsé egybevált tagjaid. Vártam, hogy minden rendben legyen.

Aztán tényleg vége lett. A görcs megszűnt, te pedig izmaidat ellazítva aludtál tovább. Szívemről sziklaomlás indult útnak. Végre vége volt. Nyugodtan fészkeltem magam vissza a korábbi helyemre, amikor valami gyomorforgatóan furcsa szagot kezdtem érezni. Először nem értettem mi lehet ez, de amikor újra feléd fordultam, és megpróbáltalak felébreszteni, kivilágosodott a szoba. És beborult a lelkem.

A záróizmok elernyedéséről figyelmeztetett a szar és a húgy szemkaparó aromája. Nem akartam elhinni. Ijedt kislányként ugrottam ki az ágyból és csaptam fel a villanyt. Melléd rohantam. A takaródra bűzlő folt telepedett deréktájon. Szád nyitva volt, karod erőtlenül csüngött le az ágyról, mintha te magad is menekülni próbáltál volna. És tessék, ott volt a test, én pedig hiába kerestem azt, akit annyira imádtam, többé nem volt benne. Az az üresen tátongó ajakkapu pár órája még az engem kényeztetett. De miért nem tudod megmozdítani a karod? Ölelj már át, a kurva életbe, nem látod, hogy szenvedek?! Nem fekhetsz csak így, rólam tudomást sem véve! Gyerünk, csikizz meg, nevettess, haha, jó vicc, hiteles alakítás, de most már… most már legyen vége. Leplezd le magad. Édesem. Kérlek… kérlek…

***

Megizzadva tértem magamhoz, párnámat és arcomat összemaszatolták a könnyek. Hüppögve fúrtam arcomat a hátadba, de te semmit sem érzékeltél az egészből. Mélyen aludtál. És lélegeztél.

Dédi

2010-11-09T12:23:00.000+01:00

Összeugrik a torkom. Nem akarom hallani, nem akarom, hogy Róla beszéljenek. Közbevágok.
- De most már jó neki, jó helyen van. Már csak nekünk rossz.
Zavartan bólintanak, "hát igen, igaz", aztán szép lassan másfelé terelődik a szó. Én pedig kicsit megkönnyebbülök, már nem félek a könnyek előrekúszásától.
Csak az élőknek fáj már. Nekik még mindig fáj a szenvedés, amit az arcán láttak. Fájnak az emlékek. Nekem is fáj, hogy akivel kisgyerekként folyton boltososat játszottam, most egy zárt dobozban van, ahol sötét veszi körül, ahol nincs levegő, ahol átjárja a hideg... ahol nem élhet. Nem beszélek róla, de fáj. Fáj, hogy ha benyitok a szobába, nem ül ott a székében. Nem nézzük együtt az Esmeraldát, és nem hallgathatom mosolyogva, ahogy szörnyülködik a gonosz nagynénik és ármánykodó gazdag nők cselszövésein. Fáj, hogy többé nem passzírozunk együtt paradicsomot, amitől mindig büdös volt a házban. Fáj, hogy nem fogunk többet "összeveszni" azon, hogy ki mossa fel a szobát. Fáj, hogy nem szól többé hozzám, nem mondja, hogy "Megjött Vikike!", és nem kérdezi meg, hogy vasárnap csináljon-e grízgaluskát... mert tudta, hogy az a kedvencem. A Biszimamaféle grízgaluska.
Nem fog többször sírva puszit adni, ha hegedülök neki, vagy ha kitűnő bizonyítványt viszek haza. Nem látja majd a diplomámat, nem lesz ott az esküvőmön, nem fog boltososat játszani az én gyerekeimmel is. Vagyis ott lesz. De én nem fogom látni.

Próbababák

2010-11-08T18:00:00.002+01:00

Kriszti szerette az életet. Szerette az évszakok különböző illatát. Szerette látni az élénk színeket. Szerette az ételek intenzív ízét. Szeretett szerelmes lenni. Szerette hosszú, barna hajának selymes göndörödését. Szerette feszes bőrét, kerek fenekét, sima arcát, kemény melleit. Szerette érezni a meleg leheletet a meztelen vállán. Szeretete sikítva, egy orgazmussal kiadni magából a nap, a hét, a hónap feszültségeit.

Kriszti rettegett az öregségtől. Rettegett attól, hogy szaglása, látása és ízlelése romlani kezd. Rettegett, hogy a szerelem kihűl. Rettegett, hogy haja kifakul, pigmentjei elhagyják, befedi az ezüst. Rettegett, hogy bőre megereszkedik, feneke formátlanná válik, arca ráncos lesz, mellei lógni kezdenek, csontjai megritkulnak, fogai kihullnak. Rettegett a csúnyaságtól, az egyedülléttől. Rettegett a nemiszervek szárazságától, a láng kihunyásától, a szürkeségtől, az unalomtól.

Kriszti félve érezte meg az idő múlását, amikor szerelme fehér ruhában az oltár elé vezette. Akkor döntötte el, hogy harcolni fog. Harcolni az idő ellen.

Kriszti egyik este két próbabábuval állított haza. Titokban vitte be a hálószobába, és gardróbja mélyén rejtette el őket. Mindkettőt csinosan felöltöztette a saját ízlése szerint. Pont, ahogy a férjével is teszi nap mint nap. Elegáns Armani öltöny és Ray Ban napszemüveg került a férfi bábura, Dolce & Gabbana koktélruha és Pandora nyaklánc a nőre. Gondolkodott, hogy szerezzen-e be parókákat, de végül úgy döntött, így is megfelelő lesz. Lehúzta ujjáról a karika jegygyűrűt és a női bábura húzta. Elővette zsebéből a férje gyűrűjét – amit a fürdőszobából csent el, amíg férje zuhanyozott – és a férfi bábura húzta. Gondosan bezárta maga mögött a gardróbot, fehérneműre vetkőzött és kihívó pózban az ágyra feküdt, férjére várva.

Kriszti tíz év múlva mit sem változott, ahogy szerelme sem. Mindketten fiatalok voltak, lélegzetelállítóan jól néztek ki. Mindenki irigyelte őket.

Kriszti még húsz év múlva is minden nap bekukucskált a gardróbba, hogy leellenőrizze a két bábut. Azok minden évben egyre aszottabbak lettek, fémgerincük meggörnyedt, ruhájukon megült a por. A nő mindezt megkönnyebbülten vette tudomásul.

Kriszti egyik éjjel a férjéhez bújva olvasta Oscar Wilde híres regényét, amikor szúrást érzett a mellkasában. Kedvesébe akasztotta kétségbeesett pillantását, de az is a szívéhez kapva görnyedt össze az ágyon.

Szépek voltak, fiatalok kívül, de öregek belül. Féltek az öregségtől, a csúnyulástól, a butulástól. De a haláltól soha.

Idill

2010-11-08T00:35:00.000+01:00

Csak feküdtünk az ágyban a takaró titkos leple alatt, meztelen melleimet a hátához szorítottam. Arcomat a bőrébe simítottam, hátán a piheszőrök megcsiklandozták az orrom hegyét. A húsába suttogtam.

- Bízom benned.

Szinte észrevétlenül megmoccant. Halványan megszorította a kezemet, amivel fojtogatóan öleltem. Hallottam, ahogy szusszan egyet, mint mindig, amikor beszédre nyitja az ajkait.

- Menjünk fürdeni.

Nehézkesen kigördült az ágyból, én pedig könnyed léptekkel követtem. Rutinosan fordultam be utána a fürdőbe, hajoltam a csaphoz, engedtem az ingadozó hőmérsékletű vizet. Hagytam, hogy görnyedésem közben végigsimítsa fedetlen testem minden kis porcikáját. Szerelmesen megborzongtam érintése ujjnyomai mentén.

Először ő merült bele a langymeleg kisóceánba, aztán én is követtem. Egymással szemben ültünk, lábainkat összeakasztottuk és csak néztünk egymásra, mint két kíváncsi kisgyermek. Nem bírtam sokáig, szép lassan mosolyra hasadt a szám, ahogy az ő arca és felszakadt. Így ültünk, egymásra vigyorogva, majd nevetve. Nevetve a semmin, magunkon, a butaságainkon, a félelmeinken. Eljátszottuk, hogy bátrak vagyunk. Hogy történjék bármi, mindig boldogok leszünk. Hogy ami egy perce még a jelen volt, már régmúlttá vált és elgurult. Mi pedig hülyék lennénk utánaszaladni.

Csipkedni kezdte bőrömet a hűlő pancs. Szerencsétlenkedve kászálódtam. Mielőtt törölközőbe csavartam volna kiázott bőrömet, még a kád széle mellé guggoltam és megsimogattam az arcát. Lassan benedvesítettem az egész testét, és elkezdtem tusfürdősimogatásom szertartását. Ő nevetett. Én nevettem. Csikiztem a lábujjait. Kis bolond. Mire jóillatot varázsoltam az egész fürdőszobában, már könnyek aljaskodtak a szemembe. Könnyek attól a rengeteg szeretettől és szerelemtől, amit éreztem. Könnyek azokért a pillanatokért, amikor megbántottam. Könnyek magamért, és könnyek érte. És mégsem hagytam kibuggyanni őket, erőszakosan visszavonulót fújtam nekik. Érte. Csak néztem tovább az előttem heverő, kiszolgáltatott testet, és kerestem az okokat, hogy ez a tökéletlen emberi szerkezet miért olyan tökéletes a számomra. Pont ez. Pont ezt a testet akartam. Ezt láttam mindközül a legszebbnek, minden szőrszálával, minden szeplőjével és makulájával együtt. Felnéztem az arcára, és megmarkolt a tekintete. A szembogarak körül pajkoskodó zöld-kék furcsa színei. Láttam, hogy vár valamit, vagy talán unja már a jelenetet, és a víz is egyre hidegebb. Felpattantam, és amint felállt, a vállára terítettem a törölközőt. Ilyenkor mindig egy picit az én kisfiam volt. Valaki, akiről gondoskodhatok. Valaki, akit nagyon szerethetek. Valaki, akiért bármit megtennék.

Visszazarándokoltunk a szobába és újra egymás mellett feküdtünk. Ezúttal ő ölelt engem. Éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Minden sejtemmel hozzádörgöltem a létezésem. „Nézd! Nézd! Itt vagyok, a Tiéd vagyok! Szoríts! Tarts! Ne engedj!” Csókot simogatott a nyakamra, amitől újra bizsergett a bőröm. Orrával megcirógatta a fülem, beleszuszogott.

- Szeretlek!

Hiány

2010-11-07T20:27:00.000+01:00

Annyira hiányzol, basszus,

Nézd, Neked szól e passzus!

Szívem útnak indulna,

S neked adnám, mim volna,

Ha elérném tenyered...

Így szívem csak nyekereg.

De megmondom Teneked:

Még megcsípem feneked

A héten, vagy azután,

Ha engedi anyukám.

Annyira hiányzol, basszus,

Ezért sírt most a passzus.

Álom

2010-11-03T21:12:00.000+01:00

Tegnap éjjel a világvégéről álmodtam. Elém lépett egy fiú, akit soha nem láttam azelőtt, mégis a legközelebbi barátomnak éreztem. Azt mondta, pár perc múlva vége lesz a világnak. Megfogta a kezem és felvezetett egy panelház lapos tetejére. Onnan lógattuk a lábunkat a mélység felé. Csöndben hallgattuk egymás lélegzését, végül nyugodtan megszólalt:

- Te leszel az egyetlen, aki túléli.

Nem tudtam mit reagálni, csak néztem tovább a várost. Váratlanul egy hatalmas rakétakilövő emelkedett ki a földből. Féltem. A fiú egy puszit nyomott a vállamra. A rakéta pedig kilőtt. Már tudtam, mi fog történni: a rakéta hamarabb robban, mintsem célba érne. És valóban úgy lett. Alig emelkedett pár kilométer magasságban a levegőbe, egy hirtelen robbanás, gombafelhő, energia. Láttam, ahogy egy pillanat alatt szétterjed egy fényes sugárhullám. Nyomást éreztem, valami hátralökött, körülöttem pedig minden élő észrevétlenül szertefoszlott.

Ott ültem egyedül a háztetőn. Legelőször a csönd ijesztett meg. Senki sem sikoltozott, senki sem szenvedett. A többség nyilván észre sem vette, hogy egyszerűen megszűnt létezni. Én viszont magamra maradtam, nekem szenvednem kellett tovább, magányosan, segítség nélkül. Elszomorított ez az igazságtalanság. És akkor, abban a pillanatban, hogy ezt felfogtam, akkor tudtam, hogy soha életemben nem voltam egyedül. De akkor…

Lovak és szakadékok

2010-11-02T18:13:00.002+01:00

Gabi és Viktor. Mindketten a világ legmagányosabb emberének érezték magukat, szenvedtek, gyötrődtek, amilyen látványosan csak lehetett. Régi és vágyott szerelmeket kergettek, míg a nagy kergetőzésben meg nem fogták egymást. Pontosabban, amíg Viktor meg nem fogta Gabi derekát, a lány pedig hagyta. A kéz pedig lecsúszott a derékról, és az érintés csókká olvadt az ajkakon. Ott dőlt el minden.

Gabi és Viktor. Vállvetve harcoltak közös ellenségük, a rettegett Távolság ellen. A csatákat pedig folyton megnyerték. Ketten erősek voltak. Ketten bátrak voltak. Ketten boldogok voltak.

Egy kétszínű társat is kaptak maguk mellé: a kiszámíthatatlan Időt. Amikor szétváltak, az Idő rátelepedett mindkettejük nyakára, mint egy idegesítően papoló, zöld kis manó. Amikor együtt lehettek, messzire és gyorsan szaladt, hogy az egyedüllét mocsarában bevárja őket. De ugyanakkor nem egyszer segítette is őket: ahogy az Idő lépdelt mellettük, türelmesebbek, megértőbbek lettek. Gabi mindennek tudta a helyét Viktor lakásában, Viktor pedig mindenre megtalálta a megoldást. Tanítómesterük lett hát az Idő, ezért is tűrték meg maguk mellett.

Gabi és Viktor. Évekkel az első csók után már hivatalosan is egy család voltak. Gabi pocakja gömbölyödött, Viktor pedig lelkesen várta a kis Danikát. Később Esztikét. Később Emesét. Később Peregrint. Mind olyan hirtelen nőttek fel, Gabi és Viktor pedig észrevétlenül megöregedtek.

Gabi és Viktor. Mindketten féltek, hogy a másik már csak egy aszott testet lát bennük. De amikor egymásra néztek, a ráncok kisimultak, a hajszálak nőni kezdtek, a csontok sűrűsödtek, a két szembogár pedig ujjongva ölelte magához a fiatal emlékek testét.

Gabi és Viktor. Gyengék voltak már, tudták, hogy hamarosan mindennek vége. Mégsem tudtak keserűen gondolni a halálra. Sohasem tudtak igazán megöregedni.

Reggel te pattansz ki elsőként a fejemből, drága, és éjjel az álmok előtt is te ejtesz puszit az orrom hegyére.

Ivett

2010-10-27T21:14:00.001+02:00

Ivett egy furcsa lány volt. Rengeteg ismerőst gyűjtött maga köré az évek során, néhányat a barátainak is tartott, de senkit nem engedett igazán közel magához. Én megpróbáltam megfejteni őt: azt hittem, az első leszek, aki nem vall kudarcot. Természetesen nem állt szándékomban elcsábítani. Annál sokkal több volt a célom. A lelke akartam lenni. Része a gondolatainak. Megérteni minden szavát, minden okot, minden vágyat. Hiányozni akartam neki. Akartam, hogy vágyjon rám, a társaságomra, a szavaimra. Önhitt módon úgy gondoltam, nem veszíthetek. Közel férkőztem, egészen a kapuig jutottam. Akkor megmarkoltam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Rángatni kezdtem, látni akartam, mi van odabenn. De a zár belülről makacsul tartott. Én, a vesztes, pedig leültem a küszöbre, és minden apró rezdülésre újabb ostromba kezdek. Talán hiába. Talán nem...

Kísértés

2010-10-27T09:13:00.002+02:00

Én voltam az egyetlen, aki füstjével betöltötte a várost. Még ma is itt bolyongok a téren, és minden bűnös fülébe belesuttogom a kérdésem: Miért? Miért én voltam az egyedüli szerencsétlen, aki lebukott? Halálom után évszázadokig figyeltem. Milliónyi ember forgott körülöttem, ugyanolyan, vagy súlyosabb bűnökkel, mint amit én elkövettem. Mégis én voltam az egyetlen, akiért ezen a téren máglyát állítottak. Ez az én terem.

Egyszerű henteslegényként dolgoztam, apám nem volt, anyám pedig jobb lett volna, ha nincs. Kettőnk ellátásáért robotoltam egész nap. Pedig utáltam a mocskot, ami bekerített, és a bűzt, ami minden nap a bőrömbe harapta magát. Többre vágytam: jobb életre, úri helyekre. Ahogy a hozzám hasonlóak egytől egyig. Bálokról és szép kisasszonyokról ábrándoztam, miközben monotonon marcangoltam kezem alatt a sikamlós, nyers húst.

A polgármester is állandó vevőnek számított, szakácsnéja minden nap új megrendelést adott le. Szilveszter napján nagy ünnepséggel tervezte búcsúztatni az óévet, a nagy mennyiségű húst pedig szintén tőlünk vásárolta. Ezért december 23-án a szakácsnéja mellett ő is tiszteletét tette nálunk, hogy köszönetet mondjon szolgálatunkért. Természetesen az én feladatom volt kihordani a szekérhez a mázsányi, véres cafatokat. Az üzlet előtt ott állt a polgármester hintója is, aminek ablakából hatalmas, barna szempár simogatott végig. A polgármester lányának fülledt tekintete kezdett megfojtani. Besiettem hát a hűtőszobába, és megpróbáltam gyomromba süllyedt szívemet a helyére csalogatni. Örökre elnyelt a barna mélység…

A következő hónap minden napján csak ez forrongott a tudatomban. A tágra nyitott, okos tekintet kísértett, nem hagyott aludni, nem hagyott álmodni. Szívemet szorongatta a tudat, hogy soha nem lesz az enyém, hiába várok.

Minden szenvedésemnek egy ártatlan borjú vetett véget. Egyik este, amikor már komolyan fontolgattam, hogy végzek magammal, egy fiatal gazda vezette be a vágóhídra. Az állat szomorú, mélybarna szemeivel könyörgött, az én szívem pedig újra a gyomromba fészkelt. Tudtam, hogy ezek a tükörszemek másnap reggel már ködösen fognak rám bámulni. Nem akartam újra elveszíteni ezt a szempárt. Egész éjjel a mészárszéken maradtam, és néztem a barna szakadékokat. Már hajnalodott, amikor végre felálltam rögtönzött kis vackomról és borjú mellé léptem. Hallgatagon szúrt le emberi tekintetével. Remegő kezemet végigvezettem a szügyén, a nyakán, végül a fején pihentem meg. Félve hajoltam nedves orrához és a bennem buzgó összes vággyal csókot ejtettem rá. Ő csak alázatosan lehajtotta a fejét, és megadóan várt. Engedélyt adott, én pedig éltem vele: mögé léptem, és lehunyt szemmel mindkettőnket simogatni kezdtem. Arcomat rövid, durva szőrébe fúrtam, és határozottan, de erőszak nélkül lefogtam ölelésemmel. Így, magamhoz szorítva kezdtem vetkőzni. Csak a szemére gondoltam… a polgármester lányának okos szemére.

Gyönyörömet a vágóhíd vaskapujának csattanása szakította meg. Mire feleszméltem, már védenem kellett magam a dühösen ordító hentes verésével szemben. Futni próbáltam, de felbuktam letolt nadrágomban. Egy ütés a tarkómon, és a világ elfolyt.

Egy cellában tértem magamhoz. Kiabáltam, magyarázatot kerestem, de senki sem felelt. Pár óra múlva már a bíró előtt álltam, aki a világ minden undorát az arcára varrta. Jól ismertem ezt a kifejezést. Ugyanez a grimasz húzta össze, ahányszor csak elhajtott mellettem a kocsiján, én pedig megbámultam a vele utazó unokahúgát. Nem is kellett sokat várni az ítéletre, a bíró pallosjoga viszolyogva csapott le rám: a főtéren akkor először tartottak kivégzést máglyán. A téren másnap már állt a máglya. Rám várt. Pontosabban ránk várt. A megbecstelenített borjúval együtt vezettek a vesztőhelyre. Körülöttem tömeg háborgott, leköpdöstek, megdobáltak. A vesztőhelyen állva még utoljára belesüppedtem a puha barnaságba.

Az embert a máglyán nem a tűz égeti halálra: a füst fojtja meg. Engem egy meleg szempár füstje fojtott meg.

Százhuszonhat

2010-10-25T21:28:00.003+02:00

Megvakartam az orrom hegyét és leültem. Tele volt a busz, amit ilyen hidegben nem is bántam. Jólesően lazítottam meg nyakamon a meleg sálat.

„Százhuszonhat” sóhajtottam, amikor leszálltam, és elkezdtem hazafelé sétálni a sötétben.

Az esti pára az arcomra ült, benedvesítette az orrom. Megremegett a szám, ahogy letöröltem a vízcseppeket.

„Megnyalom a nózid!”

Vidám próbáltam lenni, ahogy máskor is. Vidám zene zümmögött a fülemben, vidám volt battyogásom ritmusa, vidáman csillogtak a bogárkák a szemeimben. Csak a szám sírástól remegő sarka nem volt vidám, hogy a fene enné meg. De könnyeket, na azt már nem! Nem fogom engedni!

Amint hazaértem, elkezdtem vicces videókat nézni és máris elmúlt a remegés. Pontosabban, remegtem, csak éppen a nevetéstől. Mert legyen bármi, nevetni mindig fogok tudni. Ezt senki nem veheti el. Még az emlékek sem.

Mielőtt álomra hajtottam a fejem, beírtam a naplómba: „Százhuszonhat”

Olyan nagynak tűnt ez a szám, de mielőtt agyonütött volna a homokember, eszembe jutott, hogy ez alig négy hónap. Fél év sincs.

Nem is tudom, miért vártam, hogy nőjenek a számok. Az emlékek ugyanúgy megmaradtak, én pedig ugyanúgy egyedül voltam, járhattam akár háromnál, vagy kétszázhetvennél is. Talán annyit segítettek, hogy bebizonyítottam magamnak, milyen erős vagyok: „Százhuszonhatot kibírtál, kislány, akkor kibírsz még akár tízszer ennyit is!”

Naná, mindig is tudtam, hogy bármit képes vagyok kibírni. A képességem mindig megvolt rá, csak az akaratom hiányzott sokszor. De a „csakazértis” elv átsegített százhuszonhaton. Akkor a többin is át fog.

Az elején úgy fogtam fel, hogy például „húsz napja szabad vagyok”. Később rájöttem, hogy a szabadsággal világéletemben nem tudtam mit kezdeni. És ezután volt a legrosszabb. Elkezdtem vádaskodni. Becsapva éreztem magam. Folyton zsongott és verdesett a fejemben, hogy „Megígérte”. Bizony, még plusz negyvenbe telt, mire elfogadtam, hogy az ígéret nem szép, és a legtöbbször be sem tartják. Mert az csak szó. És a szó elszáll.

El kellett fogadnom a döntését, mert szerettem. A legjobbat akartam neki. Megpróbáltam én lenni a legjobb, de el kellett viselnem a kudarcot. Túlságosan szerettem Őt ahhoz, hogy jó lehessek neki. Lekötöztem, megfojtottam, összenyomtam. Így nem lehettem a legjobb. Sokszor már kívántam is, hogy találjon mást, találjon jobbat. Már magamnak sem számított, hogy én mit érzek, csak legyen boldog, tegye, amitől jól érzi magát.

Tudtam, hogy végül megtalálja. Csalódott voltam, de nem miatta. Magamban csalódtam. Bántott, hogy nem feleltem meg, de örültem, hogy Ő végre boldog. Én pedig úgyis kibírok mindent.

Ez volt a százhuszonhatodik éjszaka, amikor egyedül aludtam el. És mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez így van jól.

Szivárvány

2010-10-22T01:31:00.001+02:00

Bárcsak felnéznél az égre,

Hogy te is meglásd végre:

Csak érted vagyok színes.

Most leszek olyan szíves,

És leugrok – hopp – hozzád,

De csak hogyha hoznád

Helyettem terhemet.

Segíts, hisz’ eltemet

Ez a súlyos szív,

Ami csatát vív

Érted.

Enyém

2010-10-18T22:25:00.000+02:00

Egész életemben egyetlen dologtól féltem: az öregségtől. Milyen sunyi, milyen alattomos. Nem mer futni és úgy ijeszteni rá az emberre. Nem, inkább minden nap közelebb kúszik egy kicsivel. Aztán észre sem veszi az ember, és ellopta egy hajszálát. Aztán lopkodni kezdi a pigmenteket. Még a bőr alól sem átall kiszippantani a vizet, a galád. Amikor már elég közel jár, még az ember szájába is képes benyúlni, hogy kitépjen néhány fogat. Amit egyszer adott, azt néhány röpke év után vissza is követeli. Szemet szemért. Mert ugye azt is elveszi…

Egyetlen módon tudtam csak küzdeni a mocsok ellen: megloptam. Eltelik egy nap, az öregség előresétál egy napot, mit is tehetne az ember? Elkezd hátrafelé sétálni! Nem is értem, miért nem gondoltak erre mások már korábban. Persze lehet, hogy gondoltak, csak én nem tudok róla. Minden nap, amikor érzem, hogy az idő felém lép, én ellépek előle. Ez a mi kis kacér táncunk. Tudom, hogy nem tökéletes még minden mozdulat. A távolság ugyanis megmaradt, így megrekedtem ott, ahol elkezdtem a taktikám. De kit érdekel? Megtarthatom a hajam, a fogam, a feszes bőröm. Sőt, ha találnék valakit, akit szintén meg akarnék tartani, talán megtaníthatnám erre a táncra. És akkor mindent örökre megtarthatok.

Kiscsillag - Nehéz börtön súlyzó

Féregeledel (hosszabb változat)

2010-10-16T13:29:00.002+02:00

Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Lenézek az alattunk zsongó falura, és beleborzongok a mélységbe. Elképzelem, ahogy leugrom a kis sziklaperemről és csak zuhanok, zuhanok, végtelenségig. Könnyedén. Szabadon.

Valaki félősen odabújik hozzám, átkarolja a derekam, és szégyenlősen a mellemre hajtja a fejét. Naiv kis teremtés, de nekem épp elég arra, amire kell. Én pedig jelenleg valami újra és kalandosra vágyok. Mosolyogva nézek a mellettem ülő lányra, játszani kezdek hosszú hajával, és könnyedén fröcsögöm rá, hogy szeretem. Mindketten hallgatunk, én pedig figyelmetlenül lesöprök egy férget a vállamról. Eszembe jut egy fiú, akinek régen ugyanezt mondtam, és tudom, hogy pár hónap múlva másnak – feltehetőleg egy fiúnak – fogom ugyanilyen szenvtelenséggel kijelenteni.

Üledékes gondolataimat a lány hangja kavarja fel. Azt mondja, fázik. Bólintok. Felállok és elkezdek leereszkedni a sziklán. Hallom, ahogy az előttem mászó, törékeny test megköszöni nekem az élményt.

Aznap este szeretkezem vele - életemben először nővel. Amikor a karjaimban ölelem forró testét és újra odasúgom neki, hogy szeretem, a hajamból meztelen melleire hullik egy újabb kis pondró. Ezután soha többé nem látom.

A nyár elmúlik, új tanév veszi kezdetét az egyetemen, vele pedig véget nem érő éjszakai bulik. A tanévnyitó banzájon, mikor meglátok egy csókolózó párt, eszembe jut külföldön élő szerelmem. Szeretem őt, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia, ami itthon történik. A buli után felhív magához egy fiú. Megkérdezi, hogy járok-e valakivel. Látom rajta, hogy ideges, valószínűleg gólya. Azt válaszolom, hogy szingli vagyok. A fiú vigyorra húzza a száját, miközben lerázok magamról egy tucatnyi lárvát a ruháimmal együtt. Mikor végzünk, erősen megcsókolom, és azt mondom neki, hogy életemben nem szexeltem még ilyen jót. Közben érzem, hogy a hátamon nyüzsgésbe kezd sok ezer tekergőző test.

Másnap reggel a férgek csiklandozására ébredek. Fáradtan válaszolok a párom e-mailjére, az éjszakáról természetesen hallgatok, és az üzenet végén hatalmas betűkkel próbálom bizonyítani, mennyire szeretem. A laptop billentyűzete közé néhány eltévedt kukac ragadt, amik ütéseim alatt gennyedzve múlnak ki.

Egyre hidegebb az idő, sokszor már hagyom is, hogy bundaként beterítsenek a puhatestűek, addig sem fázom.

Egyik éjjel az anyám nyit be a szobámba, azt mondja, beszélgetni szeretne. Megkérdezi, szűz vagyok-e még. Dühösen vágom hozzá a markomban szorongatott férgeket, és azt mondom, semmi köze hozzá. Sírni kezd, én pedig leülök a számítógép mellé és elfordulok. Még hallom, ahogy szomorúan visszaemlékszik ártatlan gyerekkoromra, és hogy remegő hangon megkérdezi, miért lettem ilyen. Mintha tudnék válaszolni… Egy apróbb kukacnak sikerült berágnia magát egészen az agyamig, és ekkor ad egy hirtelen ötletet: azt mondom, ő tehet róla. Az anyámra fogok mindent, hogy miatta lettem olyan, amilyen vagyok. Az ő szigorúsága miatt züllöttem el. Az ő tartózkodása miatt nem vagyok képes kapcsolatokat teremteni. Szívesen kiabálnék még tovább, de fuldokolni kezdek a számba türemkedő pondrók vonaglásától. Öklendezve próbálok megszabadulni tőlük, szemem könnybe lábad. Anyám elhagyja a szobát, lemondóan hagy magamra a küzdelemben.

A szemem előtt kezdenek zöldellni a fák, én mégsem látom az arcomat ellepő férgektől. Amióta csak élek, velem vannak, megtanultam tehát elfogadni a jelenlétüket. Mégis egyre jobban kétségbe esek. Már nem tudok ilyen könnyedén tudomást sem venni róluk. Undorít, ahogy hozzám ér nyálkás bőrük. Egyre jobban félek, hogy beleeszik magukat a húsomba. Rettegésemet társaságba próbálom ölni. Nincs olyan pillanatom, amikor egyedül lennék. Társaim segítségével igyekszem tisztogatni magam, az összes csúszómászótól mégsem tudok szabadulni.

Egy szabad délutánomat egy kávéházban töltöm egy közelebbi barátnőmmel. Sír. Megcsalta a barátja. Könnyes szemeit rám tapasztja, és megkérdezi, tudom-e, kivel lépett félre a szemétláda. Együttérző maszkká állnak össze arcomon a kukacok, és nemet intek a fejemmel. Ezernyi pondró potyog a földre, miközben végigsuhan az agyamon, hányszor fulladt egy-egy éjjeli buli a nevezett „szemétláda” lakásán rendezett szexorgiába. Barátnőm a vállamra borulva folytatja a zokogást, miután elsöpört onnan néhány undok hernyót, amiknek szőre a kezére tapad és maszatos arcára keni.

Újabb nyár érkezett el. Kihasználom az időt és meglátogatom külföldön a páromat. Amíg az elmúlt évről mesélek neki, ő készségesen tartja felém a porszívót, hogy tudjak beszélni az élősködők ellenére is. A karjaiba vetem magam, és azt mondom, soha nem kell rajta kívül senki más. Ottlétem alatt megismerkedek az egyik munkatársával, akivel mélyre ható viszonyt kezdünk ápolni a párom munkaideje alatt. Egész jól eltelik így a nyár, szerelmem vásárol nekem, esténként drága helyekre visz, alkalmi szeretőm pedig megadja a kellő izgalmat.

Hazautazásom estéjén furcsán érzem magam. Órákon keresztül nézem a karomat és látom, ahogy bőröm alatt valami tekergőzik, nyüzsög, él. Elsimítom, vakargatom, de semmi sem változik. Nagyon félek. Körmöm alatt vér serken, s látom, ahogy vérembe gennyszínű peték keverednek. Megkérem a párom, hogy segítsen megszabadulni tőlük. Kiszalad a konyhába és egy masszív filéző késsel tér vissza. Végighasítja a húsom. Pengéje nyomán bugyborékolva törnek felszínre a legocsmányabb csúszómászók. Bőgni kezdenék, de az arcomon tanyázó férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak. Szerelmem magához ölel, a fülembe suttogja, mennyire fontos vagyok neki. A hajából egy magányos lárva sikítva esik a fülembe.

Máig fuldoklok, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Egész arcomat beborítják, én pedig elhatározom, hogy harcolni kezdek ellenük: vadul tömöm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyelvem. De eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok. Megeszem a férgeket, vagy a férgek esznek meg engem.

Világvége

2010-10-10T21:08:00.003+02:00

Jött a narancssárga fény. Láttam, ahogy egyre terjed a Duna túlpartján, kúszik a víz felé. Percek kérdése volt, hogy minket is elérjen. Izgatottan, félve szorítottam meg szerelmem kezét, és vártam. Pár pillanat, és…

… A fény elérte az innenső partot. Hunyorogni kezdtem. Éreztem, ahogy a világosság beszivárog az orromba, utat tör ajkaim közt és egészen kitölt. Kedvesemre emeltem szűk tekintetemet. Komolyan állt és az előttünk kavargó folyót bámulta. Mikor megérezte, hogy nézem, felém fordította fénytől ragyogó arcát, és rám mosolygott. Talán arra gondolt, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Én pedig tudtam, hogy mostantól örökké együtt leszünk.

Lassan minden test a földre hanyatlott. Azt hittem, az utolsó érzés a megkönnyebbülés lesz, a béke, a nyugalom, hiszen annak a karjaiban halhatok meg, akit a legjobban szeretek. Pont mint egy olcsó romantikusfilmben. Persze vártam fájdalmat vagy szorongást. Mégis valami egészen más tört rám. A világ legvégén egy pillanatra átcikázott az agyamon egy gondolat és alattomosan fúrta egyre mélyebbre magát a tudatomba: Talán nem én voltam Neki a legjobb. Talán nem tettem meg mindent. Talán szívesebben szorítaná most más kezét.

Talán…

…

Csönd

(Jó, hát érzelgős, giccses, Vikihez-nemillős, de úgyis van, akinek ez tetszik:))

Alice

2010-10-07T16:43:00.002+02:00

Hazafelé ballagtam, amikor megláttam a járdán egy nyújtózkodó pocsolyát. Lábikómat gumicsizma védte, hát nevetve gázoltam bele. Rosszul tettem. Amint a kényelmesen kavargó vízbe toccsantam, hirtelen zuhanni kezdtem. Beszippantott egy pocsolya. Nos, tudomásom szerint ez egy fölöttébb szokatlan és furcsa megnyilvánulása a pocsolyáknak. De az én pocsolyám ilyen volt. Furcsa. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem volt nedves. Ha le akarnám írni, mi is vett körül, azt mondanám, egy üreg. Vagy én zuhantam lassan, vagy az a gödör volt rettentő mély, mert az esésnek csak nem akart vége szakadni. Nagy unalmamban körbe is néztem jó alaposan: polcok, szekrények, üres lekvárosüvegek. Az egész szörnyen ismerős volt. Mire eszembe jutott volna, hogy honnan, gyengéden puffantam a plafonon. Csöppet sem fájt. Felálltam, megmozgattam minden tagom, és elsétáltam a csillár mellett. Ekkor jöttem rá, hogy tériszonyom van. Gyorsan lemásztam a plafonról a csempézett padlóra. Így, hogy a helyzethez képest többé-kevésbé normalizálódott az állapotom (tehát nem állt minden a feje tetején), kicsi szívem dübörgése alább hagyott végre. Ekkor a tümtütüm helyett valami egészen más hangot kezdtem hallani: valahol, valaki, valamiért pityergett. Lábacskáimat kapkodva elindultam a hang kis ösvényén, ami el is vezetett egy kislányhoz. Ez a szalmaszőkeség egy folyosó végén kuporgott és itatta a mellette sündörgő egereket. Félénken hozzábújtam, és megkérdeztem, miért sírdogál ilyen keservesen. A lányka rám rebegtette könnyes szempillákkal körbefont, hatalmas kék szemeit, és megszeppenve abbahagyta a sírást. Akkor kezdett mesélni…

Verem...

2010-10-06T22:14:00.000+02:00

Verem. A fejem. A falba. A homlokomról mállik a horzsolt bőr. Verem. A fejem. A fehér egyre vörösebb. Verem. Reccsen a csont. A fejem. Még egy ütés, utolsó lendület. A falba.

Why dream a dream?

2010-09-28T10:48:00.000+02:00

That's tainted with trouble, and less, than it seems...

Nincsenek mesék. Nincsenek titokzatos helyek, amiket fel kell fedezni és nincsenek titkok, amiket fel kell kutatni.

Amikor fiatalabb voltam, meg akartam találni Atlantiszt. Meg akartam fejteni a Bermuda-háromszög rejtélyét. Ismeretlen piramisokat akartam feltárni. Tudni akartam mindent, amit előttem senki nem tudott és olyat akartam tenni, amit előttem soha senki nem tett. Annyi álmom volt már, és mind olyan nagy, hogy egy sem fog közülük teljesülni. Soha.

Egyetlen álmom maradt még, ami úgy-ahogy valóra válhat: hogy írással foglalkozzak. Persze ezt az álmot is jóformán elvették tőlem már az általános iskolában. Nem fogom magam jónak érezni, nem fogom tudni, hogy amit csinálok, vagy ahogy csinálom az tényleg jó. Soha.

Maradok egy kisebb álomnál, amiben még esélyt látok a boldogságra: egy család. Egy férj, aki szeret és támogat, és néhány gyerek, akik közül talán lesz, aki legalább az egyik álmomat továbbálmodja majd.

Hát ennyi, ez van. De jó ez így is.

Közterület

2010-09-24T18:11:00.000+02:00

Fáj a nyakam, mégis mereven nézem az elhaladókat. Karjaim súlyosan lógnak mozdulatlan testem mellett, hiába próbálom emelni őket, hogy fedetlen kebleim eltakarjam. Nagy ritkán egy-egy járókelő fáradtan megbámul, a kisgyerekek kinevetnek és bátran mutogatnak leplezetlen bájaimra. Olyan ez, mint a rémálmokban, amikor csak a társaság közepében döbbensz rá, hogy pucér vagy és nincs hova bújnod. Ha úgy vesszük, nekem az egész életemet, nappalomat, éjjelemet ez a rémálom tölti ki.

Érzem, ahogy az eső kegyetlenül verni kezdi csupasz vállaimat. Gerincem nem hajlik, ha összébb szeretném húzni magam. Legszívesebben behúzódnék egy kellemes, meleg zugba, de képtelen vagyok megemelni lábaimat.

Az esők után havak jönnek, napról napra újabb fehér takaró. Érzem a súlyát a koponyámon, de hiába is próbálnám, nem tudom lerázni magamról, egészen elfed. Télen minden szobor fehér ruhát kap.

Helyzetjelentés

2010-09-07T23:54:00.001+02:00

A saját írások sorát ezennel megszakítom egy rövid helyzetjelentéssel.

2010. szeptember 13-án egy lány elkezdi a kommunikáció és médiatudomány szak második évét Egerben. Költségtérítéses formában. Ó, milyen hülye lehet ez a leányzó, hogy fel se vették államira a kis butust, most meg fizethet, hogy tanuljon, mert megtehetik ugye.
Lássuk ezt a leányzót, hogyan is került ide és érdemes lenne-e arra, hogy kifizesse neki az állam a kurva felsőoktatási tanulmányit.
Középiskolai tanulmányait 406 ponttal zárta, amiből mindössze 35 pont (egy angol középfokú C típusú nyelvvizsga) számít többletpontnak, mivel ez a lány nem tett emelt szintű érettségit. Őszintén szólva lehetősége sem volt rá, mivel az érettségi vizsga előtt két évvel olyan fakultációt választott, ami a későbbi jelentkezése során nem számított volna többletpontnak. Tehát plusz 40 pont múlott egyetlen magyartanáron (valószínűleg 100 felett lenne a tanár miatt elszalasztott pontok száma, ha az összes akkor érettségiző diákot néznénk). Ettől eltekintve a lány teljesítményére nem lehet panasz, az utolsó évet kitűnő év végi és érettségi bizonyítvánnyal zárta, és nyelvvizsgával is rendelkezett már, ahogy korábban említettük. Leadta a jelentkezést, kommunikáció szakra, mert ez elég nyitottnak tűnt ahhoz, hogy megtaláljon benne valamit, ami neki tetszik. És nem vették fel. Hiába kapott dicséretet az érettségi vizsgaelnökétől, a pontjai kevésnek tűntek egy olyan színvonalas szakra, mint a kom(m)édia. Semmi baj, majd csak lesz valahogy, közeledett a pótfelvételi. Hogy, hogy nem, valaki ráakadt egy új lehetőségre: az egri Eszterházy Károly Főiskola meghirdette, hogy alapítványból kifizeti azoknak a tanulóknak az első évét, akik minimum 400 pontot értek el. Éljen, éljen, nosza, pótfelvételi. A lány teljesített minden tárgyat mindkét félévben, és megállapította, hogy ez a szak egy nulla, hogy ide a leghülyébb embereket kellene felvenni, hogy ez pénzkidobás. Az év leteltével beadta a pályázatot a támogatásra, bár tudta, hogy esélytelen a dolog, hiszen az egész évfolyamon (legjobb tudomása szerint) 3 államis tanuló volt összesen. Előfeltevése beigazolódott, az EKF mély sajnálattal közölte, hogy elutasították a kérelmét. Bővebb indoklást már postázták levélben. A lány úgy gondolja, hogy a jókurvaanyjukat, és megnézné a főiskolán tanító tanárok középiskolai eredményeit, vajon hány százalékuknál teljesített jobban. A legviccesebb az egészben (ha már egy kom(m)ikus történetről van szó), hogy eme leányzót a pontjai alapján idén felvették volna az első évfolyamba ugyanezen a főiskolán.
Jó vicc. Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny...

Giccs

2010-09-07T17:16:00.000+02:00

Tegnap eszembe jutott, hogy mennyire jól értékesíthetőek az ömlengős giccsek. Ezért én is akartam írni valami giccseset, csak úgy poénból:

Felordítottam. Zuhanó lelkem a kétségbeesés hideg kőpadlaján koppant, s millió szilánkra törött. Fáradt szemeimet lassan kinyitottam és még egyszer utoljára végigsimítottam tekintetemmel szerelmem élettelen testét. Az éjszakát égett hús szaga, és reményvesztett sikolyok sorozata töltötte meg. Elmém hajtott, menekülésre próbált kényszeríteni, de lelkem képtelen volt elszakadni halott kedvesemtől. Könnyeim alig szökhettek ki megpörkölődött szemhéjaim alól, máris felszárította őket a mindent elárasztó, forró levegő. Ujjaimmal gyengéden megérintettem a karjaimban heverő test vértől rózsás ajkait. A tűz minden irányból körülvett, s én nyugodtan vártam, hogy magáévá tegyen, és így egyesüljek szerelmemmel a könnyű halál csókja után. Még utoljára lehajoltam kedvesem arcához, s lelkemet az ő ajkaira leheltem.

Írjunk giccset öt perc alatt című rovatunkat olvashatták, további szép napot!

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!

2010-09-07T01:43:00.000+02:00

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!*

„Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.”

(Mt 7:2)

*(Mt 7:1)

Unottan ülök a buszon, és az utcát bámulom. Ablaknak támasztott homlokom ütemesen kopog az üvegen. Megálló. Végigpásztázom a buszra váró emberek sorfalát. Kiszúrok egy lányt. Egy különösen csúnyácska lányt. Lényegében minden megvan rajta, ami alapján valakit kizárunk a „szép” kategóriából: igénytelenül kócos haj, bozontos szemöldök, ódivatú szemüveg, a szájából előugró kapafogak, molett testalkat. Végigfut az agyamon, hogy milyen élete lehet ennek a lánynak. Vannak barátai? Csúfolják az iskolában? Volt már szerelmes? Bele fog szeretni valaki? Ha ismerném, és például elsírná magát előttem, hogy őt soha senki nem fogja szeretni, biztos azzal vigasztalnám, hogy ez nem igaz, ő is megtalálja majd a nagy őt, és a többi fölösleges maszlag. Ilyenkor mindig belém mar az érzés, hogy ugyan már, ki garantálja, hogy ebbe a csúnya lányba – aki valószínűleg genetikailag ilyen visszataszító, és évek során sem válik belőle gyönyörű hercegnő – valaha beleszeret bárki is? Ki garantálja, hogy talál majd valakit, akivel leélheti az életét? Ki garantálja, hogy nem egyedül fog meghalni egy üres házban, barátok nélkül, szerelem nélkül, utódok nélkül? Miért mondja azt az emberek többsége, hogy minden rendbe fog jönni? Miért várja mindenki a happy endet? És miért…
A csúnya lányhoz odalép egy fiú, rámosolyog és megfogja a kezét. Együtt indulnak el a buszmegállóból, egyre távolodnak. Csak ekkor veszem észre, hogy én is távolodom.

Unottan ülök a buszon, és az utcát bámulom. Ablaknak támasztott homlokom ütemesen kopog az üvegen. Újabb megálló. Vizslató tekintetem újra végigméri az emberpiac termékeit, végül egy csinos kis picsán akad meg. Fölényesen áll az emberektől kicsit távolabb, mintha nem akarna vegyülni a kevésbé divatos tömeggel. Haja szőkített, bőre bronzos a szoláriumtól. Szemén hatalmas napszemüveg, ajkával mintha kényszeredetten csücsörítene minden pillanatban. Az ilyenek látványától is felmegy bennem a pumpa. Nem számít semmi, csak hogy menő cuccaik legyenek, mellé menő pasi nagy farokkal, luxus, pénz. Hányinger. Sokszor kívántam, hogy bárcsak én is ilyen érzelmek és gondolatok nélküli, üres búra lennék. Szexi kiszerelésű Barbie baba, hogy boldoggá tegyen, ha mindenkivel lefekszem, akivel csak akarok, hogy ne töltsék meg e fejemet kérdések, csak a körmöm lakkozására kelljen figyelnem. Egyszerre irigylem és szánom ezeket a futószalagról letipegő műembereket.
Végre felszáll a buszra, letelepszik az előttem üresen kínálkozó ülésre. A busz zsúfolt, a közelembe keveredik egy idős néni. Kibámulok az ablakon. Amikor legközelebb ismét a busz belsejét figyelem, látom, hogy a cicababa apró mosollyal átadja a helyét az asszonynak. Mielőtt szégyenkezve lesütném a szemem, látom, hogy a csücsörítő ajak remeg, a napszemüveg alól pedig mintha apró patak kezdene utat rajzolni az alapozóba.

Illatnapló

2010-08-29T22:23:00.003+02:00

Illatnapló

2008. novembere

Füstillat töltötte meg a lány pisze nóziját, ahogy hazafelé sétált a hidegben. Késő délután volt, az ég már sötét takarójába bújt. A buszmegállóban állva vette észre a fiút. Ugyanúgy didergett, ahogyan ő. A lány ettől mosolyra húzta a száját. Amikor meglátta, hogy mosolya nem maradt észrevétlen, szégyenlősen lehajtotta a fejét.

2008. decembere

A lány és a fiú kettesben töltötték a karácsonyt. Őrültnek tartották őket, amiért a Balaton parti nyaralóba vonultak el szentestére. A kis kunyhót meleg tea párája töltötte be. Amikor a hideg éjszakákon összebújtak, a lány még az ágynemű dohos illatába is szívesen burkolózott: tudta, hogy később akárhányszor csak ezt az illatot érzi, eszébe fognak jutni ezek az éjjelek.

2009. januára

A lány és a fiú együtt köszöntötték az újévet. Petárdák durrogtak körülöttük, égett szag és kilocsolt alkohol bűze terítette be a várost, de ők ebből mit sem éreztek. Egy kis szobában feküdtek, egymást ölelve. A lány boldogan szívta magában a fiú testének illatát. A bőre, akár a frissen sült kenyér. Megfogadták, hogy a következő évet is együtt fogadják majd.

2009. februára

Az olvadó hó illata beleragadt a lány kabátjába és magával cibálta a fiú új lakásába. Egyre több figyelmet akart és egyre kevesebbet kapott. Szíve mégis mindig megenyhült, amikor finom étel illata töltötte be kedveskedve az egész lakás levegőjét. Megtanult sokat adni és keveset akarni.

2009. márciusa

Ha nem lehettek együtt, a lány vágyakozva gondolt vissza a pillanatra, ahogy a fiú megizzadt hajába fúrta az arcát. Akár a friss lekváros pirítós. Egyre többet kellett ezekre az emlékekre hagyatkoznia és egyre kevesebb lett az új élmény.

2009. áprilisa

Tavaszi viharfelhők borultak a lány szívére. Elektromos kisülések szúrós szaga. Elege lett a fiúból. A kedveskedő étel illata irritálta az orrát. A fiú bőrének penészeskenyér-szagú kipárolgásától és moslékszagú ágyékától felfordult a gyomra.

2010. januára

A lány egy másik fiú hajába fúrja az arcát és kókuszos csoki illata csapja meg az orrát. Megfogadják, hogy a következő évet is együtt fogadják majd. Ki tudja… a csoki talán tovább eláll, mint a kenyér…

Féregeledel

2010-07-19T00:42:00.001+02:00

Féregeledel

Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Mosolyogva nézek a mellettem ülő lány szemébe és könnyedén fröcsögöm, hogy szeretem. Figyelmetlenül lesöprök egy férget a vállamról.

„Szeretlek!”, „Örökre!”, „Nem, soha!”, „Csak téged!”, „Hiszen tudod…”

„Megcsináltam.”, „Persze, hogy szűz vagyok…”, „Már rég elmosogattam…”

Marokszámra rázom le magamról a pondrókat és egyre jobban kétségbe esek. Undorít, ahogy hozzámér nyálkás bőrük. Félek, hogy beeszik magukat a bőröm alá.

„Nem én voltam!”, „Nem költöttem pénzt!”

Fuldoklok, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Már egész arcomat beborítják, én pedig harcolni kezdek ellenük: vadul tömöm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyelvem. A férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak. De elhatároztam, hogy harcolni fogok.

Vajon ki fogja megnyerni a háborút? Megeszem a férgeket, vagy a férgek esznek meg engem?

Te rongyos élet

2010-07-11T16:31:00.002+02:00

A nevem K. Tizenkilenc éves vagyok és mozgássérült. Életem legszebbnek ígérkező nyara előtt mindkét lábamat amputálni kellett. Nem ért baleset, nem betegedtem meg. Puszta szórakozásból vették el tőlem a gyökereimet.

Tavaly, amikor már az iskolaév vége felé bandukolt a tavasz és egyre inkább pezsgett bennünk a közelgő nyár, összeszedtem a minden bátorságomat és odaléptem a lány mellé, akiért már két éve majd’ elepedtem. Mindent tudtam róla: hogy mit szeret, mit nem szeret, miről álmodik, hogyan látja a körülötte suhanó világot. Két éve, amikor megismertem, első látásra megremegtetett bennem valamit, ez a remegés pedig lassan féltő szeretetté és szerelemmé erősödött. Amikor ott álltam előtte, elszántan, készen elutasításra és viszonzásra egyaránt, úgy éreztem, az egész életem a kezében van. Amikor elmondtam mindent, amit szerettem volna, ő elmosolyodott, könnyeden, természetesen, átölelt, és kimondta azokat a szavakat, amik azt hittem, halálomig sokat fognak jelenteni nekem: „Azt hiszem, én is szerelmes vagyok.”

Az iskolából hátramaradó idő nagy részét együtt töltöttük, délutánonként kiültünk a városunkban lévő parkba vagy térre és hallgattam, ahogy mesélt. Ilyenkor a szokásosnál is jobban kivirult, élvezte, hogy van valaki, aki figyel rá, akinek elmondhat bármit. Néha szégyenkezve elhallgatott, rám tekintett, és megkért, hogy én is beszéljek, ne csak ő. Még így, ahogy zavarában hajának végét kezdte csavargatni és szája széle kissé lekonyult, még így is mosolygásra késztetett és belém fojtotta azt a pár szót is, amit szólni tudtam volna.

A tanév utolsó előtti napján a nyarunkat tervezgettük. Megígértem neki, hogy elviszem a Balaton parti nyaralónkba, és hogy megmutatom neki a vízen tükröződő naplemente szépségét. Romantikus alkat voltam akkoriban.

Az évzáró napján mindenki alig bírt magával, a fiatalokat csiklandozta a nyár és a szabadság. Az ünnepségen többször is figyelmeztetni kellett egy idősebb fiúkból álló csoportot, hogy maradjanak csendben, és üljenek a helyükön. Én nem foglalkoztam semmivel, csak a nyárra és a szerelemre gondoltam. A kellemes képek felhőjéből a saját nevem hangzása rántott ki. Az igazgató szólított, ki kellett mennem az összetákolt emelvényhez. Csak ekkor jutott eszembe, hogy az osztályfőnök említette, hogy esélyes vagyok a városi ösztöndíj elnyerésére. És lám, én kaptam meg. Szép kis összeg volt. Végzetes összeg.
Az ünnepség után egyedül mentem haza. Meleg volt és vakító fényesség, siettem, hogy hamar a hűvös szobámba érjek. A házunk a városhatáron kívül esett, ahol ritkábban állnak a házak és az út sem olyan forgalmas, kétoldalt pedig szőlőskertek, vagy gyümölcsösök szegélyezik. Negyedórányira lehettem a háztól, amikor egy ütést éreztem a hátamon és arccal előre elvágódtam a betonon. Éreztem, hogy felhorzsolódik a bőr a tenyeremen és a térdemen. Fel akartam állni, de ekkor egy tornacipő talpa nyomódott a fejemhez és szorította erősen a forró földre. Azt hittem, összeroppan a koponyám. Hallottam, hogy nevetgélnek és viccelődnek körülöttem. Három-négy fiú lehetett, de mögöttem voltak, a fejemet pedig nem tudtam megmozdítani. Egyikük elkezdett a ruhámban matatni, ekkor kaptam csak észbe, hogy használjam a végtagjaimat. Céltalanul kezdtem hadonászni, miközben átkutatták a zsebeimet, de csak annyit értem el, hogy egy láb teljes erőből karon rúgott és az reccsenve hanyatlott vissza a földre. Kiabáltam fájdalmamban és könnyek szöktek a szemembe. A beton horzsolta és égette az arcom, a tenyeremen az izzadság marni kezdte a felhorzsolt bőr alatti húst, a karom pedig élesen sajgott. Ekkor már megértettem, hogy biztosan az iskola „keményfiúi” azok, és az ösztöndíjamat keresik. Hát persze. Vertek már el korábban is – egyszer megrepedt egy bordám egy rúgásuktól –, és mindenki tudta, hogy másokat is terrorizálnak. Mégsem tett senki semmit. Soha. Ettől a gondolattól még jobban elszorult a szívem. Végre megtalálták, amit kerestek, a cipő nyomása megszűnt a fejemen. Azt hittem, most már csak felállok, hazafutok, és minden rendben lesz. De nekik nem volt még elég. Amint sikerült feltápászkodnom, az egyik fiú egy kerítésléccel hátulról eltalálta a combomat. Újra a földön térdeltem, félig négykézláb, félig felállásra készen. Ekkor érte a fejemet az első ütés. Nem volt teljesen pontos, így nem veszítettem el teljesen az eszméletemet, de ijesztően szédülni kezdtem, és a hangok egyetlen hatalmas zúgássá olvadtak. Innentől már nem számoltam a rúgások és ütések számát. Homályosan láttam, hogy egyikőjük mobiltelefonnal filmez és nevet. Még le is hajol, kissé megemeli szédelgő fejemet és belemutatja a kamerába. A második ütés a fejemen, megváltásként érkezett: végre elsötétült minden és nem éreztem a fájdalmat.
Több óra is eltelhetett, mire újra magamhoz tértem, mert a nap egyre alacsonyabbra bújt. Hirtelen ragadott meg minden fájdalom, együttes, új erővel, mintha még mindig folytatódna a tortúra. Remegtem, gyomrom összerándult a fájdalomból és elkezdtem kihányni mindent, ami csak a gyomromban lehetett, mintha magát a fájdalmat okádnám ki. De a fájdalom nem szűnt. Kiáltozva emeltem fel és néztem körbe. Egyedül voltam, nem messze az úttól egy gondozatlan gyümölcsöskert bozótos végében. Megpróbáltam felállni, de visszahanyatlottam. Újból megpróbáltam és sikerült egy fa kinyúló ágába kapaszkodnom. Sírva, kétségbeesve, fuldokolva botorkáltam az út felé. Nem mertem megnézni, hogy hol és milyen sérüléseket szereztem. Csak haza akartam jutni. Hosszas kínlódás után jutottam el a betonúthoz. Pár méterrel mögöttem sötét folt hivalkodott az aszfalton, szemeimet pedig újabb könnyek lepték el. Folytattam az utam haza. Hol négykézláb, hol szinte kúszva másztam az porban. Normális tempóban már csak tíz perc lett volna, mire hazaérek. Ekkor hallottam meg a motor berregését a hátam mögött. Próbáltam felállni és lehúzódni, de a lábam kicsúszott alólam, én pedig elterültem, keresztben az úton. Már láttam is a kocsit. Régi, megviselt Zsiguli. A hiányzó hátsóablakokból gonoszul kacagó fejek lógtak ki. Azóta sem tudom, hogy miért jöttek akkor vissza, vagy hova tarthattak, de biztos voltam benne, hogy ugyanazok voltak, akik megvertek és a bozótban hagytak. Még mielőtt mellém ért volna a kocsi, már tudtam, hogy vége minden reménynek. Nem fognak megállni. Az ócska autó kegyetlen lassúsággal vágtatott át mindkét lábamon. Ordításomat elnyomta a magnóból recsegő zene és a rajtam röhögők visítása. Lehajtottam a fejemet az útra és újra elájultam. Vagy elaludtam. Bármelyik megeshetett.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, kórházban voltam és nem volt lábam. Mindenhol gipsz vett körül és alig bírtam lélegezni. Később mintha rémlettek volna képek, ahogy megtalálnak a szüleim az úton heverve, hogy kocsiba raknak, hogy kórház, orvosok, gépek, pitty, pitty…

Egy ilyen szörnyűség után azt hittem, kapok majd valamiféle „engesztelő ajándékot”, hogy ne érezzem teljesen szarnak az életemet. De a lány, akivel olyan boldog voltam, akit annyira szerettem, még a kórházba sem jött be hozzám, és később is csak véletlenül futottunk össze. Ahogy csak tudott, elkerült. A rehabilitáció pedig hosszú volt, fájdalmas és kétségbeejtő. Nem kaptam kárpótlást, csak egy kerekesszéket és néhány csavart a csontjaimba.

Utolsó Fürdetés

2010-07-09T14:27:00.001+02:00

A lány csak feküdt a kádban. Először értetlenül, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajta valami megmagyarázhatatlan érzés, ami a félelem, a szomorúság és a kétségbeesés keveréke volt, mindez hatalmas, érzéketlen üresség burkába zárva.
Amikor legutóbb így fürdették, még mosolygott. Akkor azt hitte, szeretik, és az egészben az a legröhejesebb, hogy abban a hazug szeretetben boldogabbnak érezte magát. Amikor legutóbb így fürdették, még valaki mást látott. Most már tudta, hogy amikor legutóbb így fürdették, nem szerették. Soha nem mondta volna, hogy csalódott, miután eloszlottak a felhők, vagy miután minden lassan és észrevétlenül változni kezdett. Nem is, nem változott semmi, csak az ismeretség nőtt és azzal együtt a rossz tulajdonságok megismerése is. De ez mindenkihez hozzátartozik, elfogadta, és szeretete nem csökkent, ha lehet, inkább csak nőtt.
És most itt hevert a fürdővízben. Néma, gyászos fürdő. Mintha valaminek a vége közeledne. Mintha utolsó vacsora helyett neki egy utolsó fürdetés járna, mielőtt minden megszűnne. A lány a plafon felé fordította könnyes szemeit, és próbálta elhitetni magával, hogy most szeretik, ez most nem lehet hazugság. Nem lehet hazugság. Nem lehet hazugság. Nem lehet hazugság. Hopp, kigördültek az első, félénk könnycseppek, de nem is követte őket több: az üresség burka jól körülzár minden érzést.
A fürdés után gyengéden siklott végig a testen az érdes törülköző. A lány karjai szomorú, éhes ölelésre nyíltak, hogy megmutassa, a szeretete nem múlik el, bármi történjék.
Vágyakozó, viszonzatlan ölelés kuporog a levegőben. Az üres fürdőszoba nem óvja tovább a halálra ítéltet. A kivégzés helyére kell igyekeznie, hogy a meleg takaró gyilkos ölelése közben a könnyeibe fulladjon.

Megtörtént események alapján

2010-07-09T13:39:00.000+02:00

Péter üzenete:

Üdv a szép hölgynek!

Anna üzenete:

Üdvözletem, uram!

Péter üzenete:

Gondolkoztál azon, amit tegnap mondtam?

Anna üzenete:

Egész éjjel az járt a fejemben.

Mégsem tudtam dönteni.

Péter üzenete:

Miért?

Mi a baj?

Anna üzenete:

Nem tudom.

Nem vagyok jártas Pesten.

Nem szeretek egyedül utazni.

Nem jönnél inkább te Miskolcra?

Péter üzenete:

Nagyon szívesen mennék, de nem hiszem, hogy annyi időre szabaddá tudnám tenni magam.

Sajnálom.

Ha nem szeretnél, nem kell jönnöd. Majd máskor találkozunk, ha nem kötnek le ennyire a

munkahelyemen.

Pedig annyira szeretnélek látni.

Anna üzenete:

Jaj, nem tudom, mit csináljak.

Félek.

Péter üzenete:

Nem bízol bennem?

Két hónapja beszélgetünk, szinte már a lelkedbe látok. Jól ismerlek. És szeretnélek szeretni.

De nem akarom erőltetni, hogy gyere.

Anna üzenete:

Ha felmennék, hol találkoznánk?

Péter üzenete:

Várnálak a peronon. Amint leszállnál a vonatról, ott lennék és átölelnélek.

Anna üzenete:

Hát jó.

Ha tényleg ott leszel, és megígéred, hogy nem fogok elveszni…

Péter üzenete:

Nem fogsz :)

Vigyázok majd rád.

Miről ismerlek meg?

Anna üzenete:

Lila ruha lesz rajtam.

Így jó?

Péter üzenete:

Ha nem minden csinos, miskolci nő lila ruhát fog viselni, akkor nem tévesztem el ;)

Anna üzenete:

És én miről ismerlek meg téged?

Péter üzenete:

Világos nadrágot és inget veszek fel.

Nyakkendő nélkül, természetesen.

Fő a lazaság, még ötvenen túl is ;)

Anna üzenete:

Rendben.

Akkor nézek vonatot.

Péntek délutánra?

Péter üzenete:

Igen, az tökéletes lesz…

Egyedül vagyok. Nem ismerem a várost, nem igazodom ki az állomáson. Itt lesz. Biztos mindjárt itt lesz.

Már tíz perce állok itt és nem jön. Úristen. Becsapott? Nem lehet. Két hónapja minden nap beszélgetünk. Ismerem. Ő rendes ember, nem olyan, mint a többi.

Negyed óra után gyűlik a könny a szememben. Megkérdezek egy fiatal párt, hogy hol és milyen jegyet kell venni a visszaútra, Miskolcra. Te jó ég, még a pénztárat sem fogom megtalálni. Kétségbeesetten magyarázom a párnak, hogy mi történt. Alig figyelnek, de egyikük legalább bólogat néha, és rám-rám tekint. Biztosan nem értik, milyen lehet ez. Milyen érzés, amikor játszanak az emberrel. Amikor becsapják, puszta szórakozásból. Amikor minden segítség nélkül egyedül maradnak. Idegenek között. Magányosan.

Meglátok egy férfit, de nem merek odamenni hozzá. Talán ő volt az. Elszalasztottam volna? Fel kellett volna ismernie. Istenem, mit csináljak? A telefonszámát otthon hagytam egy cetlin. Tehetetlen vagyok.

A fiatal pár biztosan unja már a társaságomat, azt mondják, nézzek körül, lehet, hogy kinn vár az illető, mert menetjegy nélkül nem lehet bejönni a peronokhoz. De akkor miért mondta, hogy itt fog várni? Miért tette ezt velem?

Megköszönöm a párnak a segítséget, és elindulok a többi peron felé…

American McGee's Alice (PC Game)

2010-07-08T16:29:00.000+02:00

Már az előző bejegyzés is Alice-szal volt kapcsolatos, gondoltam folytatom ezt a vonalat, lássátok, mivel tengetem unalmasabb napjaimat.

(American McGee's Alice)

Ez a (single-player) akció/kalandjáték 2000-ben jelent meg az EA gondozásában. Engem pedig teljesen levett a lábamról.

Már a menübe belépve adja a hangulatot a grafika és a zene. De hogy milyen is ez a hangulat, ahhoz elég megnézni a trailert, és az ember vagy beleszeret, vagy a hideg rázza tőle.

A történet jól átgondolt, szépen kapcsolódik az Alice könyvek történetéhez, lényegében annak kicsavart, kissé brutális folytatása. Találkozunk az eredeti történet szereplőivel (Fakutya, Hernyó, Kalapos, stb.) és néhány új lény is megjelenik. Történetileg nagyon is hasonlít az új Tim Burton-féle Alice Csodaországban filmhez, ugyanis a játék célja itt is a Szívkirálynő zsarnokságának megdöntése és Csodaország felszabadítása. Azt persze szabadon eldönthetjük, hogy a filmbéli, bájos, szőke Alice, vagy a játékban szereplő, fallen angel-re hajazó, gótos csaj jön be jobban...

Az elején említettem, hogy egy 2000-ben piacra dobott játékról beszélünk, a grafika mégis olykor-olykor meghazudtolja a korát, sokkal látványosabb és kidolgozottabb, mint amit egy 10 éves játéktól várna az ember (csodát azért ne várjunk...)

(screenshot)

Az egész hangulaton (lassan kezdem azt hinni, hogy ebben a játékban az ember a hangulatot szereti leginkább) óriásit dob a zene, ami fokozza az őrültség, a diszharmónia és káosz érzetét.
Ide tartoznak még a jól eltalált szinkronhangok is: az ember egyszerűen élvezettel hallgatja, amikor Fakutya elmondja az instrukciókat. Hallgassátok csak! (3:36-tól) Alice hangja pedig leginkább Emilie Autumn-t juttatja eszembe (ahogy lényegében az egész játék emilis hangulatba hoz).

Lassan, de biztosan haladok előre (nem, azért ennyire nem vagyok béna, a lassúság a kevés játékra szánt idő miatt lép fel), kíváncsi vagyok, mi lesz a játék vége.

Ha pedig végeztem, jöhet végre a várva várt Batman: Arkham Asylum.

Alice in Wonderland és a BFI IMAX

2010-06-10T21:46:00.000+02:00

Hosszú hosszú idő óta vártam, hogy a mozikba érkezzen a zseniális Tim Burton által rendezett Alice Csodaországban című film. Várakozásomat fokozta, hogy rajongója vagyok Burton filmjeinek (és azok hangulatának), és ennek tetejében a kedvenc mesémnek/könyvemnek mondható a Lewis Carroll által írt két Alice könyv (Alice Csodaországban és Alice Tükörországban). Láttam a Disney-s rajzfilmet, két filmváltozatot, egy színházi feldolgozást, ~~sőt, még ezt a történetet feldolgozó pornót is láttam már,~~ és a rajta alapuló PC játékkal is elkezdtem játszani :)

(Ilyen poszter található a szobám ajtaján is)

A filmre nem térnék ki, sem megerősíteni, sem cáfolni nem szeretném a negatív kritikákat (elfogultságom miatt sem). Először 2D-ben láttam, a jó kis egri moziban, ahol nem sok mindenkit érdekelt a film. Nem is ez a pláne.

Sokkal inkább az állna a bejegyzés középpontjában, hogy milyen körülmények között láttam másodjára. Jelenleg ugyanis Londonban tartózkodom, ahol Európa legnagyobb IMAX mozijában nézhettem meg a filmet.

(A BFI IMAX a londoni Waterloo-n)

Nem mondom, a megközelítése elsőre kissé bajosnak tűnt, mivel az egész lényegében mintha egy körforgalom közepén állna, bejárata pedig nem lenne. Az egészet aluljárón keresztül kell megközelíteni.

(A BFI IMAX bejáratánál)

A jegyár kissé borsos, de egyszer kifizethető. Pláne amikor az ember bemegy a terembe és meglátja az óriási vásznat (26x20 méteres). Már az imax minőségben vetített trailerek is leveszik az embert a lábáról, hát még ha egy lenyűgöző 3D-s elemekkel teletömött filmet néz az ember (megemlíteném, hogy az Alice nem sorolható ide...)

Mivel a héten volt szerencsém (igazából előre be nem tervezve és váratlanul) két 4D-s rövidfilmhez is (ahol vízpermetet és ködöt fújtak az arcunkba, habbal és buborékokkal borították be a termet, stb.), az effektek nem tűntek olyan lenyűgözőnek, de amit ekkora vásznon vetítenek, azt nem lehet nem élvezni.

Aki Londonban jár, mindenképp próbálja ki, mert eeeeszméletlen!

Rágógumi-srác

2010-05-30T22:01:00.001+02:00

Rágógumi-srác

1.
A szürke járdán sétáltam, és nem néztem le én,
Azt hittem, csak én létezem a föld kerekén.
Tornacsukám puhán slisszant, kegyetlenül járt,
Egész addig, míg két lábam hirtelen megállt.

2.
A földre néztem, mi volt az, mi utamba került,
De egyik lábam benned, édes, totál elmerült.
Megpróbáltam szabadulni, rángatóztam én,
De rájöttem, hogy így a jó, nincsen vége még.

Ref.
Beléd ragadtam én, kedves, szabadulni nem tudok,
De benned olykor elidőzni akkor sem unok.
Ragacsosan kicsi szíved cipőtalpamon maradt,
És szívemig felkúszva örökre bennem ragadt.

3.
Megadtam hát magam neki, édes karja várt.
Elrágódtam kicsit rajta: tudom, neki fájt.
Bántam később hibáimat, összegyúrtam őt,
Átformáltam szívemmé a drága szeretőt.

4.
Így éldegélünk boldogan, a Rágósrác, meg én,
Ketten létezünk most már mi a föld kerekén.
Ha nem hiszed, hát járj utána, ma is élünk még,
Molyként szállunk éjről éjre: Rágósrác, meg én…

Ref.

Kabátos

2010-05-12T18:39:00.002+02:00

Ha pár fillérrel többet kaptam volna,
Most egy sokkal nagyobb kabátom lenne,
Óriási zsebe mindenkit elnyelne,
Aki szívembe lopta magát.
Az ám…

Utolsó Vacsora

2010-04-23T08:41:00.000+02:00

Az áthatolhatatlan sötétség mögött vajúdott a Lány. A vértől és mocsoktól szennyes padlón ülve, hátát a jeges falhoz tapasztva küzdött. A fájások egyre fokozódtak és torkából fájdalmas sikoly szakadt fel. Beindult a szülés.
Kiáltása azonban halló fülekre talált: a kihalt épület távolabbi részéből sietős léptek kopogása indult el. Alig pár perc múlva már a Fiú is ott állt mellette. Elragadtatva nézte a kínoktól gyötört, gyönyörű arcot. Az egyetlen arcot, amit az elmúlt egy évben látott. Talán már csak ők ketten vannak. Népesítsék be újra a földet?
A Fiú gondolatait hirtelen felzengő sírás törte ketté. Már minden elő volt készítve. Zsebéből előhúzta egyetlen rozsdás kését és elválasztotta a Magzatot a Lánytól. Gyöngéden a karjaiba vette a kicsit, a falhoz sétált vele és két apró lábánál fogva háromszor határozottan a hideg betonhoz verte. A sírás abbamaradt. Picike ujjak rángottak még utoljára egyet-kettőt. De ne csodálkozz ezen, Gyermek, hiszen te is tudtad. Már anyád méhében hallhattad szüleid beszédét. Jobb lesz így neked. Nem fogsz borzalmakat megélni és szüleidet is jóllakatod még egy utolsó vacsorával. Aztán ők is követnek majd téged a nagy semmibe.

Vágyakozó ("Magamat ringatom")

2010-04-22T20:24:00.000+02:00

Soha nem láttalak még olyan szépnek, mint akkor. Miért nem vettem észre hamarabb? Talán csak azért ragyogsz ennyire, mert már a tajtékhabos szerelemben fürdesz? Az mosott le rólad mindent, ami addig elfedett Téged az én mohón kutató szemeim elől?

Emlékszel még egyáltalán? Emlékszel a mozdulatra, ahogy átnyújtottad azt az utolsó szál cigit és úgy álltál felettem, mint egy őrangyal? Emlékszel a szemeimre, ami alkoholtól ködösen is hálás-keserű vággyal tekintett fel Rád? Akkor is csak az járt a fejemben, hogy miért nem láttam már hamarabb tisztán azt a szeretettel szánakozó arcot. Miért csak most kellesz? Miért kell mindenki túl későn?

A kedvedért leszek műanyagpohár. Bárcsak innál belőlem egy kortyot. Csak ma éjjel. Aztán beledobhatnál a tömegbe, hogy száz meg száz tomboló cipő tiporjon el. Én lennék a legboldogabb pohár a világon. Kell Neked ennél több? Szeret bárki más ennyire? Más megőrülne, ha csak érinthetné ajkaidat? Bárcsak a szívembe látnál, Kedves, és rájönnél, hogy csak én vagyok méltó egy angyal szerelmére. Ne pazarold el magad.

Tudom, hogy egyszer Te is rájössz majd erre. Én várok addig valahol a sötétség végében, ahol nem látsz, csak én láthatlak Téged titokban. Dúdolgatok majd halkan a füledbe és magamat ringatom, míg te más karjában landolsz...

***
(megj.: giccses szarság, de épp lázasan, betakarózva fekszem az ágyban és nem tudtam aludni, amíg ezt meg nem írtam :))

eFeN helyzetjelentés (part 3) - Quimby

2010-04-22T13:43:00.000+02:00

A tegnap éjjel, és jól lehet, hogy az egész eFeN csúcspontja volt a hét közepére rendezett Quimby koncert, ami előtt a Csík zenekar játszott, sokak örömére.

(forrás: eFeN galéria)

Ahogy vártam, ezen a koncerten volt eddig a legnagyobb és legszélesebb skálájú tömeg (csak itt találkoztam több tanárommal is), ötvözve az előző két estét: zsúfolásig megtelt sátor és élénk közönség. Bevallom, arányaiban nézve az előző zenekarokhoz képest ezt ismerem legkevésbé (hiszen az eddigi fellépők közül ez az együttes rendelkezik a legnagyobb múlttal, a legtöbb kiadott albummal, stb.)
A koncert nyitása a Kamikaze Bárány című számmal történt, az este folyamán pedig játszották többek között a Fekete Lamourt, az Otthontalanság Otthonát, a Magam Adomat, a Sehol Se Talállakot, az Ajjajjajt, a Most Múlik Pontosant, az Autó Egy Szerpentinent és még sok más dalt, ami vagy nem jut most eszembe, vagy nem ismertem.

(forrás: eFeN galéria)

Minden szempontból ez a szerdai koncert hozta a legmagasabb színvonalat. A Quimby hangzása egyébként is sokszínű (nem csupán egyszerű vokál+gitár+dob kombinációkból építkeznek), amit előben is képesek hűen visszaadni. Meg kell még említeni a közönség nagy mértékű bevonását is, ami valószínűleg azok számára is sokkal élvezetesebbé tette a fellépést, akik ezelőtt nem ismerték az együttest. A gyakori kommunikáció, a zenekar bemutatása, a poénkodások, a hallgatóság énekeltetése (és a nagy közös üvöltés) mind fokozta a hangulatot és emelte a mosolygós emberek számát.
Ráadásul nem felejtették el megemlíteni azt sem, hogy a trombitás, Kárpáti József bizony itt végzett az egri főiskolán.

(forrás: eFeN galéria)

A koncert végén természetesen volt hatalmas fütyülés, sikítás és taps, meg persze "VISSZA! VISSZA!". És - nem túl meglepő - vissza is jöttek. Kiss Tibi elmondta, hogy mivel utánuk a Paso lép fel (akik jóféle tánczenét fognak játszani) megengedik maguknak, hogy a ráadás számok között lassú is legyen. Tibi szépen felvezette a számot, "ezt nem gyakran szoktuk játszani, de csak itt, csak most, csak nektek...", aztán megkaptuk, hogy el ne higgyük már, amit ott beszél a színpadon össze-vissza, csak ki kell töltenie valamivel az időt. Tibi, te kis huncut.
Ráadás számok közül bevallom őszintén, csak a Bordély Boogie-ra emlékszem, ami alatt meg is találtam a gyengéden pogózó részleget és élvezettel lökdöstem és taszigáltam mindenkit, akit értem. Végre.
A ráadás után (ha jól emlékszem, három számot is játszottam, amin meglepődtem, mert kettőre számítottam) hatalmas tapsvihar tört ki, az együttes pedig elhagyta a színpadot.

(forrás: eFeN galéria)

Végül szomorúan jelentem: most már végleg és reménytelenül beleszerettem Kiss Tibibe...

eFeN helyzetjelentés (part 2) - 30Y

2010-04-21T16:37:00.000+02:00

Az eFeN második napján a 30Y koncert volt a "fő produkció", előtte pedig a Vad Fruttik izzította a népnek azt a részét, akik nem valahol máshol alapoztak az este további részére.

(forrás: eFeN galéria)

Mi ennek az "alapozásnak" köszönhetően lemaradtunk a koncert elejéről, ketten épp a Bogozd ki utolsó ütemére léptünk be a gyakorlóiskola épületébe. Ez a szám a legalkalmasabb (szerintem) egy jó nagy pogózásra, amit - fájdalom - így ki kellett hagynom.
Az első, ami feltűnt a sátorba érve, hogy jóval többen (talán kétszer annyian is) voltak, mint a tegnapi Kiscsillag koncerten. Ennek ellenére azt vettem észre, hogy tegnap éjjel mintha jóval aktívabbak lettek volna az emberek, több lett volna az ugrálás, több az élet. A harmadik sor környékén állva is olyan srác volt előttem, aki meg se mozdult. Minek megy az ilyen koncertre? És minek megy be előre a tömegbe? Itt üvölteni, ugrálni, tombolni kell kéremszépen, miért akarják így lelombozni az embert a szobrozásukkal?
A teljesség igénye nélkül íme néhány szám, amit játszottak: Teremtős, Defender, Rajzszöggel Középre, Szív-Szalutál-Szív, Egy Perccel Tovább,Dajkák Meséje, Felhő, Hajóra Szállt, Rubikernő, Kipakolta, Mentés Másként, Semmi Szédítő Magasság.

(forrás: eFeN galéria)

Beck Zoli még néhány bölcsességet is megosztott a közönséggel, például hogy vigyázzunk, nehogy teherbe essünk, de ha mégis megtörténik, vetessük el magunkat. Köszönjük, Zoli, szeretünk.
Persze az énekes jellegzetes "hadonászása" mellett sem mehetünk el szó nélkül. Aki már járt 30Y koncerten, vagy látott már koncertfelvételt, az tudja mire gondolok. Számomra ez az egyik ok, amiért nem csak a zenéjüket hallgatni, hanem a koncertjükre elmenni is érdemes.
Minden igényességet mellőző, mobillal (általam) készített felvétel, amin néhol halványan elmosódva kivehető az a bizonyos kézmozgás (aki képes ebből felismerni a Semmi Szédítő Magasság című számot, annak kitüntetés jár):

(forrás: eFeN galéria)

A koncert végén az egri lányokat dicsérve eljátszották a Puhatalpú Lányok című számot, aminek a végén a közönség kórusban rázendített a Sötét Van-ra, jelezvén, hogy amíg azt el nem játszák, nem tehetik ki a lábukat Egerből. Az zenekar lement a színpadról, majd - ahogy már megszoktuk - a rengeteg "vissza!" után ismét visszatértek és lenyomták nekünk a Szenest (a közönség tombol... "Mindenki, mindenki úgy nyel ahogy nyalat, egy fecske, egy fecske nem csinál nyarat...") és amikor már mindenki türelmetlenül sikongat és tapsol, végre elkezdik a Sötét Van-t. Mindenki ordít, ugrál és őrjöng, a szám végén hatalmas taps- és füttyzápor kíséretében Zoli megköszöni a közönségnek, hogy itt voltak és a zenekar végleg távozik.

(forrás: eFeN galéria)

Őket a The Moog követte (elég igényes indie-rock zenekarnak tartom őket), de azt sajnos végül is kihagytuk.

Holnap Quimby-jelentéssel jövök.

eFeN helyzetjelentés (part 1) - Kiscsillag

2010-04-20T16:40:00.001+02:00

Április 19-én kezdetét vette az eFeN, vagyis az Egri Főiskolai Napok. A "nyitó" együttes a Kispál és a Borz tagokból alakult Kiscsillag volt.

(forrás: eFeN galéria)

Az Eszterházy Károly Gyakorlóiskola udvarán felállított sátorba lépve nem tudtam eldönteni, hogy a tér nagy, vagy az ember kevés, mindenesetre nem kellett egymást taposni, ha az ember pár méterre akart állni a színpadtól. Ezt említhetném pozitívumként is, viszont ezzel együtt tény, hogy aránylag kevesen ismerik itt "új Kossuth-díjasunk", Lovasi András együttesét. (Ahogy valószínűleg a többi alternatív rockot játszó magyar együttesre sem várható nagyobb érdeklődés... esetleg szerdán a Quimby-re.)

(forrás: eFeN galéria)

Az együttes a beállítások után a Jó napot című (pörgősebb) számmal kezdte, ami szerintem telitalálat volt, rögtön megadta a hiperaktívan ugrálós koncerthangulatot. Hogy milyen sorrendben következtek ezután a számok, arra persze már nem emlékszem, de játszották az Állnak a férfiak, az Igazságos, a Szomszéd, a Russian in the school, az Örökre, A Pénz Miatt, a Fishing On Orfű, a Nehézbörtönsúlyzó, a MOL-Kútnál, a Feketemosó, a Country, a Hú De Sötét, az Itt valahol, a Jávor Pál, a Kockacukor, a Teremőr, a Ha Én Lennék, és a Légyszíves című számokat, ráadásul egy nem is olyan régi dalt, a Bánatot is eljátszották (Lovasi kottából, amiért elnézést is kért, de hát nehéz az élet...). Miután a zenekar elhagyta a színpadot természetesen visszatapsoltuk őket, ami nem talált süket fülekre, újra a színpadon voltak és eljátszották a Menetszél és a Van-e Szándék című számokat. Ezután már tapsolhattunk, visszázhattunk, egyértelmű volt, hogy vége a koncertnek. (Pedig a Fecskést igazán eljátszhatták volna még...)

(forrás: eFeN galéria)

A képen középtájon, kicsit balra látszik vöröses hajacskám

Mindent összevetve a koncert színvonalára nem lehetett panasz, minden ment ahogy kellett. Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e ezt a szintet tartani a ma következő 30Y (ami szintén nagy kedvencem, viszont azon a koncertjükön, amin én voltam, volt néhány elenyésző kivetnivaló dolog).

És hogy ne csak az eFeN honlapjáról lopott gyönyörű és igényes képeket tegyek közzé, íme egy kevésbé jó minőségű (~~=szar~~), telefonnal készített kép:

(saját)

Holnap a 30Y koncert beszámolójával jelentkezem.

Eső

2010-04-19T18:12:00.002+02:00

Ázott föld és párolgó növények, széttaposott csigatetemek és langyos beton illata. Tipikusan tóparti, nedves levegő.
Jaj, de szeretlek, csak ne lennék vizes Tőled...

(kép: Assisi, 2009)

Lost, a befejező évad

2010-04-12T23:07:00.000+02:00

A múltban (ha jól emlékszem, a '70-es években) egy szigeten hatalmas elektromágneses tér kezdi beszippantani a környezetében lévő fémeket (mivel épp a mágnesesség központjába igyekeztek fúrni, hatalmas fúrótornyok és más gépek kezdenek az addig kifúrt aknába zuhanni). Az aknába hidrogénbombát dobnak, remélve, hogy ha a sziget felrobban, a jövőben (ami ugye a jelen igazából) minden úgy lesz, mintha misem történt volna. Az Oceanic 815 szerencsésen landol és nem zuhan le a semmi közepén. A hidrogénbomba azonban nem robban fel. Egy nőnek fémlánc gabalyodik a lába köré. A láncot vonzani kezdi az akna. A nő több métert zuhan a fémroncsok között, az akna fenekére érve azonban még mindig él és meglátja nem messze tőle a bombát. Nem akar robbanni. De ő azért is próbálkozik. Gyerünk, robbanj már! Aztán a hatalmas fehérség...

Így ért véget a Lost című sorozat 5. évada. Az öcsémmel anno csak ültünk a monitor előtt, és lestünk, hogy akkor most mivan? Ezt nem csinálhatják, ki sem bírjuk várni, mire ideér a következő évad.
De bizony ez az idő is eljött és az AXN április 12.-ére műsorra tűzte a 6. évad első és második részét.

Az első rész már le is ment. Mit mondhatnék? Ugyanaz a "WTF?" élmény a jellemző rá, mint eddig. Az előzőekben legalább tudtam, hogy az egyik szál mindenképp a jelenben játszódik, a másik pedig az egyik évadban a múltban, másikban a jövőben. Most viszont... nem is tudom... mintha két jelen lenne... nem értem és kész...

Már kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogják lezárni a sorozatot, mert az előző évad óta igen erősen úgy érzem, hogy a forgatókönyv-írók sem nagyon értik már, hogy mi is van... Abban biztos vagyok, hogy olyan zárást fognak kitalálni neki, ami után szintén hatalmas kérdőjelekkel a fejünk fölött ülünk majd a képernyők előtt.

Hajrá!